Illusztráció (Pixabay)
Május régi magyar katolikus neve Pünkösd hava. A régi székely–magyar naptár szerint Ígéret hava, őseink pedig a Virágzó élet havának mondták. Sokan tavaszutóként ismerik.
Május sok írónknak adott ihletet, fölsorolni szinte lehetetlen, hányan hányféleképpen írtak erről a tavaszi hónapról. Márai Sándor szerint mély dallamú, egyáltalán nem érzelgős, és van benne valami a földrengésből. Okos öregek nem szeretik, óvatosan élnek ízeivel, fényeivel és illataival. Ilyenkor a mező és a vetés szalonspiccesen imbolyog, ezért óvatosnak kell lenni, mert pezsgőzés után mindig fizetni kell valakinek. Így aztán a májusi szerelem is megbízhatatlan.
Mint ahogyan az időjárás is teljesen kiszámíthatatlan. A történelmi feljegyzésekben is van példa a nagy változékonyságra. Egyik ilyen följegyzés nagy havazásról számol be 1125 májusában, ami egész Közép-Európát érintette. De még ugyanabban az évszázadban volt olyan év, 1186-ban, amikor májusban már arattak a Tisza mentén.
A népi megfigyelés őrzi ezeket a időjárási különbözőségeket, sok hiedelem fűződik például Pongrác, Szervác, Bonifác, vagyis a három fagyosszent napjához. Ezek a napok az időjárás átmeneti lehűlését jelzik, ilyenkor nem vetettek. A fagyok ellen füstöléssel és tűzgyújtással védekeztek. Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában írja: Topolyán úgy tartották: Pongrác kánikulában subában megfagyott, Szervác a Tisza közepén víz nélkül megfulladt, Bonifácot pedig agyoncsipkedték a szúnyogok. Ezért haragusznak ránk, emberekre.
