A pandémia felszínre hozta bűneinket, mulasztásainkat, megmutatta kicsinyességünket, törékenységünket, és hogy mennyire féltjük életünket, de nem féltjük mások életét. Amikor a kávézók a városban újra megnyíltak, azonnal be is népesültek, és az emberek szorongása felengedett. A vendégek kevesen viseltek maszkot – csak magukra gondoltak.
Egyesek szerint ez a pandémia a gazdagok betegsége, ők ijedtek meg, miközben a szegények folyamatosan nagy járványokat és veszteségeket élnek át.
A koronavírusban elhunytakat naponta veszik számba, világszerte: sok az áldozat! Arról azonban a médiumok rendszertelenül tájékoztatnak, hogy havonta vagy ennél rövidebb idő alatt az emberek több gyermeket, megfogant gyermeket öltek meg, és sokkal több gyermek halt meg éhen-szomjan, mint amennyien „koronában”.
A saját életéért sok mindent hajlandó az ember eltűrni, de a mások életét (ha nem koronavírusban betegedtek meg) nem tartja értékesnek.
„Lássál meg már engem!” – szólított meg a maszk miatt alig felismerhető barátom az utcán. Jogos a kérése. A Teremtőnk a Szentírásban arra figyelmeztet, vele szoros kapcsolatban kell maradnunk, hogy a tetszése szerint tudjunk cselekedni. Mert ha a szőlővessző leválik a szőlőtőről, akkor nincs jövője.
Nos, lássál meg már engem – és lássuk meg egymást!
