Távoktatás (Illusztráció/August de Richelieu/Pexels)
Pénteken vége a tanévnek, értesültünk a hírekből. Ezt azt hiszem, már mindenki nagyon várta, akinek van iskolás gyereke vagy aki tanárként, tanítóként dolgozik. Tényleg jó, hogy az évet nem kell megismételni, a magunk mögött hagyott rendkívüli állapot miatt, de valljuk be, ez a távoktatás mindenki idegeit kikezdte. A szülőét azért, mert a gyereket nehéz volt odahaza rávenni arra, hogy a tananyag elsajátításával foglalkozzon, hogy ő maga tegye csemetéje számára érthetővé a tudnivalókat, a tanító számára pedig azért, mert tévén keresztül és videoüzenetekben mégsem lehet úgy elmagyarázni valamit, mint az órán. Ha két szülő találkozott az utcán a második kérdés már biztos arra vonatkozott, hogy ki, hogy bírja ezt a rendszert, kinek mikor van ideje tanító szerepbe bújni. Ez vált a fő beszédtémákká. A saját társaságunkon tapasztalom, hogy rendre ezen csámcsogunk, a tanügyben dolgozók az ő nehézségeiket ecsetelik, mi szülők, meg a miénket. És most vége lesz, és csak abban reménykedünk, hogy azért szülőként és tanárként is sikerült helyt állnunk.
