Egyiptomban, a Vörös-tenger partján cseverésztem kötetlenül egy helyi huszonévessel. Ennek már legalább két éve. Nem emlékszem, hogyan került képbe, de egy pillanatban megkérdeztem, mit kívánna, ha egy mesebeli aranyhal teljesítené három kívánságát. Egyben figyelmeztettem, jól gondolja meg, ne essen ama sztereotípia csapdájába, mint átlaghalandók rendszerint: kacsalábon forgó kastélyok, márkás járgányok és hasonlók formájában.
Tanácsom megszívlelve töprengésbe kezdett. Tartott egy darabig, mire afféle „ötletadóként” közöltem: én például azt kívánnám, hogy minden ember legyen elégedett. Ez ugyanis – fejtegettem – kizárná a nagyravágyás, irigység, frusztráció stb. miatti konfliktusokat, a mások anyagi javaira és egzisztenciájára irányuló erőszak indítékait.
Felragyogott a szeme, látszott, tetszik neki a „formabontó ötlet”. Végül nem fogalmaz(hat)ta meg kívánságát, ill. kívánságait, valamilyen prózai ok véget vetett beszélgetésünknek.
Most, hogy ez az egész megmagyarázhatatlan módon eszembe jutott, és újra „ízlelgetem” a gondolatot, azt kell mondjam, valóban azt kívánnám, amit akkor ott ad hoc megfogalmaztam: mindenki mindenkor érezze magát otthon a saját bőrében!
Meghiszem, furcsa lenne a világ erőszak, korlátlan hatalmat áhító rátartik és háborúk nélkül, de talán nem lenne túl nehéz megszokni.
