Témái mellett valószínűleg a kinyilatkoztatásszerű vallásos hangvétel lehet leginkább az oka, amiért a kánonképző hatalommal rendelkező ítészek gyomrát mindig is megülte Hamvas Béla sajátos írásművészete és egyedi gondolkodásmódja. Őt olvasva olyan, mintha az archaikus kor hangja szólalna meg síri csöndre ítélt sírjában.
A szocializmus idejében azért nem lehetett elfogadni ezt a kinyilatkoztatásszerű írásmódot, mert akkor ezen a hangon csak a kommunizmusba vezető út nagy prófétái (Marx és Engels) és világmegváltó messiásai (Lenin és Sztálin) szólalhattak meg. A rendszerváltás után azért hatott idegenként, mert a végkövetkeztetések kimondásától visszariadó, minden egészet, még a történetet is széttördelő könnyed, személyes hangvétel lett a követendő.
A kommunista törekvést még a kommunista rendszer idejében elvető és a modernitás utániság szemléletmódját már a II. világháború előtt képviselő Hamvas Béla a rá jellemző kinyilatkoztatásszerű hangvétel miatt egyik korszakban sem vívhatott ki ítészi elismerést magának.
De mi ez az idegennek ható, koron kívüli hamvasi hang a philosophia perennis hozzá szorosan kötődő témáival? Ez az esszéírónak az időtlent és a határtalant önmagán át megszólaltató hangja, ami nélkül nincs hamvasi esszé. Talán igazi esszé sem.
