Pokolian meleg nap, mindenki siet, az autók dudálnak, rendőri füttyszóra nem figyelve özönlenek az állomásra vezető sugárútnál a gyalogátjárón, mivel az ott zajló munkálatok miatt le van zárva az út egyik sávja.
Dávid Csilla felvétele
Azért vagyok itt, hogy lefotózzam a munkálatokat. A munkások előzékenyek, patakokban folyó izzadságukat törölgetve útbaigazítanak, beengednek az építkezés színhelyére, kérdéseimre türelmesen válaszolgatnak. Örömmel tölt el a tudat, hogy a következő esemény kezdetéig beugorhatok a kozmetikumboltba. A boltban az elárusítónő ideges, arrogánsan válaszol a kérdésemre, és én sem maradok neki adós a válasszal. A boltban tartózkodó két hölggyel a gyalogátjárón várakozó tömeg közé vegyülve kommentáljuk az imént történteket. Fülsértő füttyszó és egy ideges forgalmi rendőrtiszt kiabálása szakítja meg beszélgetésünket. Egy kis STOP táblával a kezében igyekszik a legnagyobb csúcsforgalom közepette irányítani az áradatot. A nagy hadonászás közepette elröpül STOP táblája. No végre jó lesz a hangulat, mindenki nevet, én meg persze megragadom a gépem, és fotózni kezdek.
De nem sokáig. Egy kéz nehezedik a vállamra, és egy erélyes hang arra invitál, hogy tüstént vonuljak félre igazoltatás céljából. Kérdezem: miért, mit vétettem? A forgalmi rendőr rámszól, hogy engedelmeskedjek neki, most majd ő kérdez. Egy mosollyal megspékelve mondom neki, hogy munkámból kifolyólag volt már részem sok hasonló élményben, nem értem az aggodalmát a fényképezőgépem miatt, hisz az emberek mobillal fotóznak szüntelenül. – Majd megtudja! – válaszol. A személyi adataim másolása közben telefonál, és közli, hogy rögtön fény derül a bűnös előéletemre. Mondom neki, hogy a NATO-bombázás ideje alatt ritka nap volt, amikor nem a rendőrállomáson kötöttem ki, igaz, a közlekedésiekkel eddig nem volt dolgom. Látszik rajta, hogy dühös, azzal is kirukkol, hogy érdekes leszek a BIA-nak is, ha majd átad nekik. Lehet, hogy nem viselkedek úgy, ahogy elvárja, engedelmesen és ijedten, ezért udvariasan megkérem, ne viselkedjen velem úgy, mint egy törvénysértővel, mert csak a munkámat végeztem. Sőt, meghívom egy kávéra a szerkesztőségbe, hogy eloszlassam a bizalmatlanságát.
Miután kiderül, hol dolgozom, mosoly jelenik meg az arcán. Az oka az, hogy elmondása szerint a szomszédasszonya is Magyar Szó-s. Teljesen megváltozik a magatartása. Elmondja, mennyire kedveli a mi kisebbségi népünket, ecseteli a két ország közötti kitűnő viszonyokat. Mivel értetlenül nézek rá, bizalmasan megsúgja, hogy az államfőt személyesen ismeri, és ha kell, az életét is odaadná érte. Most, mivel jóban lettünk, elmondja azt is, hogy a nap folyamán az államfő látogatása miatt fokozott az éberség, kötelessége volt engem gyanús elemként feltartóztatni. Mire kiderül, hogy nem vagyok semmilyen bűntény elkövetője, egészen földerül, és már úgy vélem, itt a szabadulás pillanata, amikor odalép a STOP jelet dobáló rendőr, és közli velem, hogy ha az ő képe megjelenik az újságban, beperel engem is meg a lapot is. Megnyugtatom, hogy félelemre nincs oka, remélve, hogy most már végleg elenged. A rendőr visszakísér a járdáig, ahol még egy meglepetést tartogat számomra az Élet. Ott várakozik rám a két hölgy a boltból, akik az érdekemben fölhívták ügyvéd ismerősüket, és megtudták, hogy a rendőrnek nem volt joga engem a fényképezőgép miatt zaklatni. Erről be is számolnak neki, és miután ő emelt hangon tiltakozni próbál, leintik, mondván, erre sincs joga. A kínos jelenetnek a STOP jeles rendőr vet véget, félrehúzva kollégáját, és rászól: „Most már végleg engedd el ezeket a nőket!” Megköszönöm a két kedves hölgynek a törődést és az aggodalmat sorsomért, mielőtt fölpattannék a kerékpáromra, és elsietek.
A kedves olvasóktól és a rendőröktől pedig elnézést kérek, amiért nem sikerült rögzítenem a STOP tábla röptét a levegőben, amint mindenki fölnéz, a meglepett rendőr pedig a kezére. Azon töprengek, vajon másnap fellapozzák-e lapunkat a rendőrök, ezt a bizonyos képet keresve.
