Az ünnep nem feltétlenül jár hangos vigalommal, lehet csöndben, kissé magunkba fordulva, elgondolkodva is ünnepelni.
A mai ünnep színhelye a temető, ami nemcsak végső nyughelyül szolgál, hanem olyan csöndes kert, ahol elmélkedni, emlékezni is lehet. És nem csak halottak napján.
A falucska temetői, ahová mi járunk, egészen kicsik, és még nem is oly régen a legtöbb sírra a kertből szedték a virágot a hozzátartozók. Az utóbbi években viszont már megjelentek az óriásfejű krizantémok, különleges koszorúk is, a gyerekek, unokák pedig már nagyvárosban, külföldön élnek, üzletben rendelik, távolról hozzák a virágokat.
Ez is egy olyan ünnep, ami a rohanó mindennapokban sokat veszített meghittségéből. Munkából hazafelé sorolja az ember az eltávozott rokonokat, a kötelező kiadásokat, a megoldandó feladatokat. A temető körül feltűnően nagy a tömeg, sok a kereskedő, drága a virág, a koszorú. Sokan nem is annyira emlékezni mennek a sírkertbe, mert emlékezni otthon is lehet, vagy bárhol, hanem a lelkiismeretük miatt.
Gyertyát gyújtunk az esti szürkületben, egy kicsit álldogálunk egymásba kapaszkodva, majd gyerekeinkkel végigjárjuk a jól ismert utat. Itt-ott lassítunk pár percre, súlyos kőtömbökbe vésett ismerős neveket olvasgatunk, idézzük a szép emlékeket: kacagást, ölelést, mozdulatot, illatot.
Békével tölti el a szívünket, hogy van néhány pont, ahova évről évre visszatérhetünk, elcsendesedhetünk, és töretlen szeretettel idézzük fel azokat, akik előttünk jártak. Valójában az élet fontos kérdéseivel foglalkozunk, hiszen a halállal való szembesülés során az életről tanulunk.
Talán még nincs elrontva egészen ez az ünnep, csak éppen mint ahogy a hangos vigalmakat, ezt is tudni kell megélni, megtartani.
