Az ember néha akkor eszmél rá valakinek a fontosságára, miután már elvesztette. Talán ez az egyik legszomorúbb része sorsunknak, de egyben feladat is. Az emlékezés nemes feladata. Szívünkben hordani azt, ami egykor életünk meghatározó része volt. Sokkal szerencsésebb emberek és egyben talán bölcsek azok, akiknek megadatott, hogy akkor eszméljenek rá minderre, amikor még mellettük van a szeretett személy. Nem a birtokukban, hanem mellettük, hiszen nem birtokoljuk egymást. Sem férj a feleséget, sem feleség a férjet, sem szülő a gyermekét, sem gyermek a szülőjét. Megemlékezni egymásról tiszteletben, szeretetben.
Egy gyermek számára az, hogy van apja, anyja az egyik legtermészetesebb dolog a világon. Talán ezért felejtik el sokan felköszönteni őket, talán ezért bánnak egyesek velük tiszteletlenül. Holott szülőnek lenni, felnevelni és szeretni a gyermeket még akkor is, ha hibázik, ha nem méltó a szeretetre, nehéz feladat. Nem is feladat, hanem hivatás. Megküzdeni nap mint nap a családért úgy az édesapa, mint az édesanya számára nehéz. Születésünktől kezdve ezért tartozunk mindennap hálával a szüleinknek. Kiváltképp édesanyánknak, hiszen megszületni nem nehéz, de kilenc hónapig hordozni valakit a szívünk alatt, majd világra hozni, annál inkább.
Emlékezzünk meg anyáinkról, szeressük őket, de ne csak anyák napján. Legyen számukra anyák napja minden nap, legyenek büszkék gyermekeikre minden pillanatban. Talán ez a legszebb hála számukra a folytonos harcért, könnyért, mosolyért, figyelemért, odaadásért, gyöngédségért és megbocsájtásért.
Ha ma megkérdeznék, képtelen lennék elmondani, milyen volt anyám, hiszen a szeretetet, ami volt, nem lehet szavakba önteni. Csak egy valamit tudok mondani: Köszönöm!
