(Ótos András felvétele)
Megérkezik egy vonat az osztrák–német határ német oldalán lévő passaui vasútállomásra. Nem a legújabb típusú és nem a leggyorsabb, ez rögtön látszik, amint vet az ember rá egy pillantást. A szerelvényt rendőrök várják, az emberek lassan szállnak le róla. Fáradtak és megtépázottak. A többnyire szíriai menekültekből álló egyik százfős csoport érkezett éppen meg Ausztriából ide, Bajorországba. Az egyik rendőr a sor elejére áll, s elindul a menekülttábor felé, a Közel-Keletről érkező menekültek ki tudja hanyadik állomása ez már. Szinte libasorban haladva követik a csoport élén álló rendőrt, aki ahhoz a ponthoz vezeti őket, ahol betérhetnek az ellenőrző sátrakat magában foglaló udvarhelyiségbe. Útjukat mindkét oldalról korlátok övezik, nem térhet le senki és nem dönthet úgy, hogy Passauban véget vet az utazásoknak és ellenőrzéseknek, s azonnal elkezdi az új életét.
(Ótos András felvétele)
Mindannyiuk mögött hosszú, egyhetes utazás áll, akik most itt menetelnek, azok túlélték a szíriai polgárháborút, az amerikai majd orosz bombázásokat, a törökországi utat, a görög szigetek valamelyikéhez vezető, sokszor gumicsónakokban történő tengeri utat, melynek során harmincan fulladtak vízbe csak az elmúlt néhány nap során. Túljutottak Macedónián, Szerbián, Horvátországon, Szlovénián is. Útjuk ezen szakaszát ismeri a hazai olvasó a leginkább. Átjutottak Ausztrián, majd megérkeztek Németországba is, ahol sokan közülük már meg is akarnak állni, mások még északabbra mennek majd. Előtte azonban még néhány rutinellenőrzés, ujjlenyomat-vétel vár rájuk. A passaui táborba érve adataikat elemzik, meghatározzák ki milyen sorrendben érkezett s haladhat tovább. Kapnak elsősegélyt, öltözéket és élelmiszert is. Aztán várnak a rögtönzött katonasátrak alatt, hogy eljöjjön az idő, amikor innen továbbviszik őket valamelyik helyi befogadóközpontba – hármat létesítettek a határ menti mintegy ötvenezer lelket számláló német városkában.
Naponta 4500 fő érkezik meg ide, az elmúlt pár napban szinte azonos számú menekültet fogadtak. Több százan dolgoznak ezen az állomáson, a rendőrség hetente cseréli embereit itt, így a passaui városházán nem kis gabalyodást okozott háromfős újságíró-csapatunk, amikor előálltunk a kéréssel, hogy be szeretnénk menni a táborba, fotózni, riportozni. Sok telefonhívást követően viszont végül mégis eljutottunk a német szövetségi rendőrség sajtófelelőséhez. A néhány mondattal ezelőtt említett számadatokat már tőle, Heinrich Onsteintől tudjuk meg az egyik sátor mellett. Mindent ellenőrzés alatt tartanak, semmi sincs a véletlenre bízva. Azt is elmondja, hogy a befogadó központokból később Németország különböző városaiba viszik a menekülteket, hogy hova, azt mindig aznap határozzák meg, nincsenek előre rögzített városok és központok. Annyit megtudunk, hogy ma éppen három vonat indult, Hannoverbe és Berlinbe is vittek menekülteket. Mielőtt továbbengednék őket, meggyőződnek róla, hogy nincsen rendőrségi dossziéjuk, s megkapják a megfelelő ellátást is, mondja el beszélgetőpartnerem. Éjjel nem érkeznek vonatok, de reggeltől estig dolgoznak, az osztrák hatóságokkal koordinálva a munkát.
(Ótos András felvétele)
Közben a sátor alatt a menekültek türelmesen várják a sorukat, azt, hogy szólítsák őket. Mintha valódi pályaudvaron ülnének, azzal a különbséggel, hogy ez egy sátor, hogy fülledt bent a levegő a tűző nap miatt – Passauban húsz fok közeli a hőmérséklet napok óta, ragyogó napsütés fogadja az ide érkezőket, s hogy idefelé, s innen kifelé is rendőrök kísérik útjukat, s mondják meg, mikor hova szállhatnak fel.
Még néhány ilyen tábor, befogadóközpont, s többségük számára véget ér ez az erőt próbáló periódus. Hamarosan ott ülhetnek, ahol az egyszerű utasok, jegyet válthatnak és arra a vonatra vagy buszra szállhatnak fel, amelyikre akarnak. És akkor már csak egy „apróság” marad hátra. Új életet kell kezdeniük egy új környezetben, egy teljesen másmilyen világban. S azt mondják, ez lesz a megpróbáltatás könnyebbik része, ez az, amiért a nehezebbiket megtették.
