A múlt héten Belgrádban egy fiatal nő egy kutyára bukkant egy gépkocsi alatt. Az állatnak valaki vagy valakik mind a négy mancsát levágták. Mila – mert így nevezték el a kutyust – azonnal állatorvosi ellátásban részesült. A doktor becslése szerint az állat legalább egy hétig feküdt sérülten az utcán, ebből adódóan állapota is meglehetősen válságos volt, de a kezelőorvos szerint túléli sérüléseit. Az állat lelki állapotáról senki sem szólhat, hiszen még ha panaszkodott is a kutyus, az ember sajnos – vagy olykor inkább szerencsére – nem érti az állatok nyelvét.
Ez óta a bestiális támadás óta Belgrádban egy másik kutyára légpuskával lőttek – az állat kisebb sérüléssel megúszta a támadást –, majd pénteken egy idős férfi szintén a fővárosban először megsimogatott egy kutyát, majd egy rugós késsel többször is beledöfött. Ez a kutya nem élte túl a – szemtanúk szerint minden ok nélkül történő – támadást.
Az állatkínzás és az állatok meggyilkolása tilos. Országunkban ezt néhány éve az állatjóléti törvény mondta ki. A törvény egyébként nagyon alapos, arra az esetre, hogy egyesek számára nem értődik magától, a következő tényt állapítja meg: az állatok fájdalmat, szenvedést, félelmet, stresszt és pánikot éreznek. Szerbiában az állatkínzás és az állatok meggyilkolása a büntetőjogi törvénykönyv értelmében 3 évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető. Bár az állatvédelmi törvény elfogadása az Európa Parlament finom, de határozott ajánlása nyomán sem került még elfogadásra, az előző két jogszabály egyértelműen kimondja: állatot kínozni és meggyilkolni tilos, ellenkező esetben börtönbe kerülhet az elkövető. A gyakorlat mást mutat. Jogszabály ide vagy oda, az állatvédők és polgárok több száz bejelentése ellenére Szerbiában az elmúlt években csak tíz személy ellen emeltek vádat állatkínzás miatt, és csak kettejüket ítéltek el feltételes büntetésre. Ez valószínűleg nem elrettentő erejű szankció azok számára, akik valamiért nem tisztelik az állatokat. Szántszándékkel nem a szeretet szót használtam. Senkit sem akarok arról meggyőzni, hogy az állatszeretet jó, bár azt is megjegyezném, hogy szerintem a szeretet minden formája jó. Megnyugtató érzés amikor az emberi lélekből hiányzik a gonoszság, a fájdalomokozás akarásának érzése, a kegyetlenség. Nem kérem senkitől sem, hogy hozzám hasonlóan szeresse az állatokat, egy XXI. századbeli társadalomban azt azonban igenis elvárnám, hogy az ember tisztelje a másik embert, valamint minden körülötte levő élőlényt.
Amíg a nyugati országokban egyesek gyakran a másik végletbe esnek az állatszeretettel kapcsolatban, addig országunkban igen alacsony szinten van az állatok megbecsülése. Mindig is érdekes volt számomra, hogy faluhelyen még egyes állatorvosoknak is csak a tehén meg a disznó, legjobb esetben még a ló számít állatnak. Ha az ember netalán egy papagájjal, aranyhörcsöggel vagy ékszerteknőssel kopogtat be ajtajukon, akkor nagy zavar tükröződik ezen állatorvosok arcán. Annak is tanúja voltam már, hogy egy harmincas éveiben járó férfi társaságban azzal szórakoztatta a többieket, hogy ő bizony tizenéves korában tintát fecskendezett a csigákba, majd nézte, hogy hogyan pusztulnak el. Igen, egy csigáról van szó, olyan apró, hogy alig lehet észrevenni, de mégis: sohasem jutna eszembe bármi rosszat is tenni vele. Ugyanezen társaságban egy másik személy macskakínzással kapcsolatos élményeinek felidézésével fokozta a kedélyeket. A társaság tagjai mindkét történetet hangos nevetéssel díjazták. Olyan személyekről van szó, akik látszatra semmivel sem különböznek bárkitől, aki nap mint nap szembe jön velem az utcán: befejezték tanulmányaikat, dolgoznak, családjuk van, még nem jártak egyik kórház pszichiátriai osztályán sem. Nyilván nem ők az egyedüliek, akik heccként élik meg az állatok kínzását. Mert hát az állat nem tud segítségért kiállítani, és olyan mókás, amikor az emberi hangtól eltérő skálán visít, esetleg vergődik. Amíg a gyerekeket hasonló felnőttek nevelik, addig nem kell csodálkoznunk, hogy a sajtóban a jövőben is megjelennek állatkínzásról szóló történetek, amelyek könnyeket csalnak azoknak a szemébe, akik nem szégyellik kimondani, hogy szeretik az állatokat.
Ha most megkérdeznék tőlem, hogy mi a megoldás, nem tudnék mit válaszolni. Az természetesen magától értetődik, hogy ha már adott két ide vonatkozó törvény is, akkor ezeket illene alkalmazni, és szigorú bírósági ítéletekkel megfékezni az esetleges állatkínzókat. Ugyanakkor van egy olyan érzésem, hogy azokat a beteg elméket, akik egy kutyának szép nyugodtan egyik mancsát a másik után levágják, vagy ahhoz a férfihoz hasonlókat, aki simogatás után minden további nélkül lekaszabol egy kutyát, talán még a többéves fegyházbüntetés sem riaszt el attól, hogy kínozzák azokat, akik nem tudnak panaszkodni, akik nem tehetnek feljelentést, és akik nem hangoztathatják jogaikat.
