Senki sem tudja, hogy ki volt az emberiség történetének első tolvaja és gyilkosa, mit lopott vagy kit ölt meg, ám egészen bizonyos, hogy már ő is arra törekedett, hogy tette ne derüljön ki. Az ősember is, habár erkölcsi normák nem korlátozták, ösztönösen ráérezhetett, hogy legjobb lenne, ha senki sem tudná, hogy éppen ő csente el a kőbaltát, más vadász zsákmányát...
A tökéletes gyilkosság azóta is foglalkoztatja mind a bűnözők, mind a krimiírók fantáziáját, s habár van rá példa bőven – talán elég, ha Hasfelmetsző Jacket említjük, hisz őt soha nem kapták el –, az általános vélemény mégis az, hogy a tökéletes bűntény lehetetlen.
Elképzelhető, hogy a londoni prostik gyilkosa is kézre került volna, ha abban az időben már léteznek azok a nyomozási lehetőségek, amelyek a mai rendőrség rendelkezésére állnak, a mai Szerbia azonban mintha éppen az ellenkezőjét óhajtaná bebizonyítani: adva van minden felderítési lehetőség, viszont vagy nincs hozzá megfelelő nyomozó, vagy pedig nincs szándék a bűntények kiderítésére és a bűnözők lefülelésére, megbüntetésére.
Lehetséges például az is, sőt valószínű, hogy a rendőrség nagyon jól ért a munkájához, tökéletesen tudja használni a rendelkezésére álló eszközöket és ugyanolyan gyorsan és ügyesen fel tudja tárni a bűntényeket, mint ahogyan az a filmekben és regényekben történik, viszont gyakran – mondjuk, hogy túl gyakran – komoly akadályokba ütközik. Megeshet például, amit ugyancsak láthatunk a filmekben és olvashatunk a regényekben, hogy az elkövetőnek alibije ugyan nincs, viszont erős a háttere, így politikai, anyagi, családi vagy ki tudja mi más okból örökre elérhetetlen marad a nyomozók és elítélhetetlen a bíróságok számára.
Nálunk mintha ez lenne a leggyakoribb forgatókönyv. Különösen a stadionbűntények esetében. Elejétől kezdve ismert az elkövető, mindenki tudja a bűntény okát és körülményeit, de a tettes olyan kapcsolatokat mozgathat meg, amelyek miatt a sikeres vizsgálat és bírósági eljárás eleve lehetetlen. A politikusok ezért leginkább hangzatos szólamokkal rukkolnak ki („senki sem állhat a törvények felett”, „mostantól kezdve a lehető legerőteljesebb lesz a harc a sport megtisztítására” stb. stb.), csatlakozik hozzájuk a rendőrség és az ügyész, azután végül mégsem történik semmi. Esetleg elkapnak és elítélnek olyanokat, akikért senki sem teszi tűzbe a kezét, de ezek is rendre a lehető legenyhébb büntetést kapják, majd a jó magaviselet érvével újra szabadlábra kerülnek és folytatják ott, ahol abbahagyták.
A lelátókon és utcákon történő „szurkolói” randalírozásnak, melynek résztvevői éppenséggel semmitől sem riadnak vissza, nálunk így már komoly hagyománya van és szinte folklórnak tekinthető. Mindenki nagyon jól tudja, hogy egyes meccsek előtt, alatt és után mi történik majd, állítólag elkészülnek a mindent felölelő óvóintézkedések, ám a még véletlenül sem ismeretlen tettesek mégis agyba-főbe vagy éppen halálra vernek, megkéselnek, lelőnek, felgyújtanak másokat, csak azért, mert mások.
A lelátókon semmi sem változott a dörgedelmes szavak ellenére, a hetvenkedők vagy ennél többre és durvábbra is képesek, és az elszántak száma inkább többszöröződik, mint fogy. Itt-ott vannak perek is, amelyekről azután vagy nem értesülünk vagy a fent leírtak szerint érnek véget. Vajon a nyolc hónapig tartott vizsgálat és a napokban megkezdődött per a Belgrádban halálra vert francia szurkoló esetében fordulópont lesz-e? Lehet, de csak a külföld érdekeltsége és nyomása miatt. Elképzelhetőbb azonban, hogy mégsem. Mondjuk az állam kiegyezik az egymilliós kártérítésben, mint az emlékezetes amerikai esetben, amikor az itteni főiskolás látta el nagyon is kegyetlenül az amerikai főiskolás baját, és azóta egyetlen haja szála sem görbült. Sőt, van ahol hősnek is tartják. Mintha tényleg túljárt volna mindenki eszén és elkövette volna a csak elméletben lehetséges tökéletes bűntényt.
