Vége a bólogató Jánosok korszakának, mert az Alkotmánybíróság pontot tett egy rossz gyakorlat alkalmazására. Törté nt mindez egyelőre csak önkormányzati szinten, mert most ez a kérdés szerepel terítéken az Alkotmánybíróság előtt. Remélhetően a lehető legrövidebb időn belül ugyanez vonatkozik majd a köztársasági és a tartományi képviselőkre is, igaz, ez nem megy majd olyan egyszerűen, mert alkotmányt kell hozzá változtatni.
Arról van szó, hogy már hónapok óta az Alkotmánybíróság előtt volt az önkormányzati választásról szóló törvény bizonyos szakaszainak értékelése. Kettőt: a 43. és a 47. szakaszt alkotmányellenesnek minősítették. Az előbbi szerint a helyhatósági választásokon induló listavezetők a sikeres választási győzelem után saját belátásuk szerint oszthatják ki a megszerzett mandátumot, ez ezentúl másként lesz, kötelesek lesznek a listán felsorakozók sorrendjét figyelembe venni, és az alapján állítani össze a helyi parlamentet. A 47. szakasz pedig a sokat emlegetett borítékolt lemondásról szól, a jogszabály lehetővé teszi, hogy a mandátum ne a képviselőé legyen, hanem a párté, tehát a jelölt előre, a választási eredmény tudta nélkül aláírja, hogy ő lemond a mandátumáról, amennyiben a párt úgy ítéli meg, hogy erre szükség van. Nos, ezt is kimondottan alkotmányellenesnek, az európai értékekkel szembemenőnek találta az Alkotmánybíróság, s egy tollvonással megszüntette. Tehát a jövőben a megszerzett képviselői hely az adott személyt és nem a pártját illeti meg, ami eddig is így volt minden európai országban, csak nálunk honosodott meg ez a felháborítóan maradi és pártterrorra okot adó gyakorlat.
Ez fegyver volt a pártot irányítók kezében, nyugodtan sakkban tarthatták a képviselőket, különösebb erőlködés nélkül oda tudtak hatni, hogy azok ne fejthessék ki szabad véleményüket, valós akaratukat és a szabad döntéshozatalt is teljesen megvonták tőlük. A pártkatonák fegyelmezetten bólogató Jánosok módjára viselkedtek, ha a felvetődő kérdésben álláspontot kellett foglalni, vagy szavazni, dönteni kellett. Nem mertek szembefordulni a pártdiktátummal, mert az azzal járt, hogy elveszítik kivívott pozíciójukat, jól jövedelmező munkahelyüket, sőt attól is tartottak, hogy egyik pillanatról a másikra az utcára kerülnek. Ezért mindenki szót fogadott, a szavazógépezet tette a dolgát, a pártot irányítók pedig könnyűszerrel játszadoztak a sakkfiguráikkal. Biztosra lehetett venni, hogy amit elhatároznak, azt véghez tudják vinni, hiszen a közkatonák végzik a dolgukat. Szófogadatlanság szóba se jöhetett, ha mégis akadt rá példa, bizony nem riadtak vissza attól, hogy lecseréljék az engedetleneket, hiszen minden képviselő mögött várományosok hada ugrásra készen várt erre a pillanatra.
Ha jobban belegondolunk, a közelmúltban csak egyetlen esetre tudunk visszaemlékezni, amikor bárki is a pártja által képviselt állásponttal fordult szembe. Vesna Pešić és Žarko Korać voltak az egyetlenek, akiknek a médiatörvény kapcsán más véleményük volt, mint a pártvezetésnek, s ennek hangot mertek adni. Talán azért, mert liberális beállítottságú tömörülésről van szó, nekik emiatt nem esett bajuk. Viszont a többiek nem valószínű, hogy sokat töprengtek volna, hogy mitévők legyenek egy ilyen esetben.
A borítékolt lemondás bevezetése Slobodan Milošević ötlete volt, aki a kilencvenes években így próbált küzdeni a mandátum-kereskedelemmel szemben, és ezt nagy sikerrel űzte. Akkor nem volt hozzá alkotmányos és törvényes háttér, de abban az időben nem is nagyon adtak arra, hogy jogi dokumentummal alátámasszák cselekedeteiket. A kétezres fordulat után fordultak többen is az Alkotmánybírósághoz azzal a kérvénnyel, hogy vizsgálják felül a borítékolt lemondás alkotmányosságát, s valóban született 2003-ban egy olyan állásfoglalás, mely szerint a mandátum a képviselőket illeti meg. Mivel az akkori új hatalomnak is megfelelt a Miloševićék által meghonosított szabály, így a 2006-os alkotmányba beépítették ezt a változatot. A 102-es szakasz 2. bekezdése arról szól, hogy a képviselő a pártjának a rendelkezésére bocsátja azt a lehetőséget, hogy visszahívhassa őt erről a tisztségről. S ezt a rendelkezést azóta is alkalmazzák, azzal, hogy külön törvénnyel ezt mindeddig nem erősítették meg: például a parlamentről szóló törvénnyel, köztársasági választásokra vonatkozó törvénnyel, egyedül a helyi önkormányzatokon belüli választásról szóló törvény vette át ezt a gyakorlatot, amit most az Alkotmánybíróság nagyon jogosan alkotmányellenesnek nyilvánított.
Az illetékes miniszter Milan Marković, aki az önkormányzatokkal van megbízva, máris aggodalmának adott hangot, aki szerint mindez az önkormányzatok stabilitásának a megbomlásához vezethet, mármint az, hogy az önkormányzati képviselők szabadon rendelkeznek a jövőben a mandátumukkal, a párt többé nem dönthet a nevükben, ami zavart keltő lehet. Igaz, hogy a demokrácia erősödését és a politikai rendszer reformját elősegíti, de ámbár ezt senki se vallja be, a pártok önkényuralmát megnyirbálja. A kilencvenes évektől napjainkig a távirányított pártvezetés annyira gyökeret vert nálunk, hogy most komoly gondot okoz majd, hogy erről lemondjanak a pártvezetők és társaik. Annyira megtetszett nekik az irányított politizálás, hogy azt átültették a közvállalatok és egyéb, az igazgatóbizottságok által irányított társaságok, egyesületek szintjére is. Voltak akik addig mentek, hogy a borítékolt lemondási gyakorlatot meghonosították a vezetőkre kiírt pályázati szinten. Tették ezt oly módon, hogy az igazgatóra egyéb vállalatvezetőre kiírt pályázati feltételek közé, becsempésztek egyfajta nyilatkozattételt, például arra vonatkozólag, hogy a megválasztásra kerülő fél előre kijelenti, hogy nem fog érdeklődni a korábbi vezetés áldásos tevékenysége, meg az irányítási és döntéshozatali módozatainak jogossága, ésszerűsége és megalapozottsága iránt. Egyfajta védelmi biztosítékrendszer felállításához szolgált ez alapul. A célja az volt, hogy a hatalmon lévőket vagy az adott pozíció megszerzőit ne érhesse semmiféle meglepetés, féken tudják tartani az esetleg rakoncátlanságra és szófogadatlanságra hajlamosakat. Ezt törölte el egy tollvonással az alkotmánybíróság, egyelőre csak önkormányzati szinten, bízzunk benne, hogy mielőbb sor kerül rá tartományi és köztársasági körökben is.
