„Az egyik szombaton Jézus betért egy vezető farizeus házába, hogy nála étkezzék. Amikor észrevette, hogy a meghívottak válogatják az első helyeket, egy példabeszédet mondott nekik.
„Amikor lakomára hívnak – kezdte –, ne ülj az első helyre, mert akadhat a hivatalosak közt nálad előkelőbb is. Ha ez megérkezik, odajön, aki meghívott titeket, és felszólít: »Add át a helyedet neki.« És akkor szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod.
Ha tehát hivatalos vagy valahova, menj el, és foglald el az utolsó helyet, hogy amikor a házigazda odajön, így szóljon hozzád: »Barátom, menj följebb.« Milyen kitüntetés lesz ez számodra a többi vendég előtt! Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.”
Ekkor a házigazdához fordult: „Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat, se testvéreidet, se rokonaidat, se gazdag szomszédaidat, mert azok is meghívnak és viszonozzák neked. Ha lakomát adsz, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. Boldog leszel, mert ők nem tudják neked viszonozni. Te azonban az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat.” (Lk 14, 1. 7–14)
Ez az evangélium részlet első hallásra kicsit furcsán hangzik. Úgy tűnik, mintha Jézus kifogásolná vagy ellenezné a rokonok kellemes együttlétét, közös lakomáját. Valójában most is arról van szó, mint olyan sok alkalommal az evangéliumokban, hogy Jézus nem az evilági szokásokat, rokoni kapcsolattartásokat akarja szabályozni. Ő valami egészen mást akar, egészen más a mondanivalója. A pusztán emberi szempontok által irányított cselekedeteinkhez, magatartásunkhoz akar hozzáadni valami lényegeset.
Mi általában azért teszünk jót valakivel, mert baráti viszonyban vagyunk vele, vagy azért, mert rokon, vagy mert megsajnáltuk, vagy talán azért, mert ő már előbb jót tett velünk. Tehát általában csak emberi szempontok vezetnek bennünket. Ismerjük a közmondást: „Jótett fejébe jót ne várj!” Ennek ellenére titokban, vagy nem is titokban, arra vágyunk, hogy megköszönjék, sőt esetleg még viszonozzák is a jót.
A közmondásnak igaza van. Ha csak emberi szempontok vezérelnek minket, akkor még a szűk családi körben is nagyon sok csalódás ér bennünket. Az emberek sokszor észre sem veszik, hogy jót tettünk velük, hogy valamilyen áldozatot vállaltunk értük. Nekik ez normálisnak tűnik, mintha nekünk kutyakötelességünk lenne jót tenni velük. Pedig az emberekben nem az az általánosan kialakult szokás, hogy önzetlenül segítsenek másoknak. Sokan, még a viszonylag vallást gyakorló keresztények is közömbösek mások ügye-baja iránt, vagy teljesen el is zárkóznak ezektől. Ezért halljuk lépten-nyomon azt a keserű panaszt: „Rajtam ki segít? Az én bajom senkit sem érdekel.”
Ezen a területen akar Jézus valami lényegeset mondani nekünk. Azt a lényegeset, ami hiányzik az emberi szempontból végzett jótékonykodásból és támogatásból, bár az tud önmagában is nagyon jó és nemes lenni.
A szóban forgó evangéliumrészletben Jézus a vendégfogadásra olyan tanítást adott a házigazdának (általa nekünk is), ami emberi szempontokból bennünk nem is merül fel. A házigazda a felső tízezerhez tartozott. Jézus azt mondta neki, hogy az ő úri asztalához olyanokat hívjon meg, akik társadalmilag a legalsóbb rétegből valók, akik semmiképpen sem tudják viszonozni a meghívást. Ilyesmit az ember csak Isten iránti szeretetből tehet (az Isten-szeretet parancsai teljesítését jelenti). Isten parancsolja azt, hogy: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” Ha a házigazda Isten iránti szeretetből látja vendégül „a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat”, akkor Istentől nagy fizetséget kap: „Boldog leszel, mert ők nem tudják neked viszonozni. Te azonban az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat.” Ez a szempont és a cselekedeteink ilyen irányító elve teljesen megváltóztatja a jótékonyságunk lendületét és értelmét, az adakozóban is és rászorulóban is sok gyümölcsöt terem.
Még valamit jól meg kellene érteni ezzel a témával kapcsolatban. Olvassuk el figyelmesen Máté evangéliumából a 25. fejezet 31–46. igeverseit. Sokan, akik nagyon felszínesen olvassák el, csak a jótékonyságig jutnak el, ahhoz, hogy inni kell adni a szomjasnak, enni az éhesnek, és hogy nagy igazságtalanság nem adni vizet a szomjasnak, nem adni ételt az éhesnek. Jézus ezzel a példabeszéddel nem a szociális ügyeket akarja szabályozni, hanem azt hangsúlyozza, hogy Ő minden emberben jelen van, Ő mindenkivel azonosult, mindenkivel a szó legszorosabb értelmében. Amikor az idegenek befogadásáról van szó, akkor egy szóval sem mondja, hogy csak az ismerősöket kell befogadni; amikor a börtönben sínylődők meglátogatásáról beszél, nemcsak azokra gondol, akik ártatlanul vannak a börtönben, hanem a bűnözőkre is. Kivétel nélkül minden emberben jelen van: „Bizony, mondom nektek: bármit tettetek egynek is a legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek.” (Mt 25,40)
Nekünk, keresztényeknek nagyon tudatosan kell elfogadnunk, hogy Jézus van jelen minden emberben, Jézus azonosult minden emberrel, aki a földön élt, él és élni fog. Ez érvényes minden faji, nemzeti, erkölcsi szempontból. Az Ő jelenléte független bármilyen, talán minket is sértő körülménytől. Ezért hangsúlyozza többször is Jézus az evangéliumokban az ellenségszeretet fontosságát. Nem az ellenség van központban, hanem Jézus, aki a nekünk ellenségesnek mutatkozó emberrel is azonosult. Csak megjegyzem, hogy Jézus a keresztről a saját hóhéraival is azonosult, még mentegette is őket: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek.” (Lk 23, 34) Jézus nyilvánvalóan arra utalt, hogy nem fogták fel, kicsoda Ő.
Térjünk vissza a vezető farizeus házában az ebédnél mondott példabeszédhez. Jézus látta, hogy akár a vendégfogadásban, akár a vendégek helyfoglalásában csak emberi szempontok vezetik az ott lévőket, és hogy ez mennyi bosszankodással jár. Nagyszerű tanítást ad arról, hogyan kaphatnak az ilyen cselekedeteink egy sokkal, szinte mérhetetlenül nagyobb értéket, ha az ott lévők Istennek teszik, amit tesznek, mi pedig Jézusnak tesszük, aki mindenkivel azonosult.
Nagyon fontos azonban, hogy ez a magasabb szempont és érték nem jön be számunkra csak úgy magától. Nekünk azt, hogy a másikban, és mindenkiben Jézust kell látnunk, állandóan gyakorolnunk, tudatosítanunk kell. Például, ha valaki miatt bosszúsak vagyunk, ha valaki bántalmaz minket, ha az a másik egy gonosztevő, és mi tudnánk valamit tenni érte. Tehát akkor kell ezt gyakorolnunk, amikor emberi szempontból nem tennénk semmit azért a valakiért, de egy magasabb rendű szempontból mi jót teszünk neki. Ez a nem emberi szempont az, hogy Jézus vele is azonosult, és mi Jézust szeretjük benne. Neki tesszük, amit teszünk, és ezért isteni jutalmat fogunk kapni.
Isten senkinek sem marad adós, aki neki bármi jót is tesz. Ezért egy új közmondást kellene megfogalmazunk: Az Istennek adott jótett fejében biztosan várhatod a jót.
