Amíg Josip Broz Tito élt, a talpnyalók siserehada ízléstelenül dicsőítette, halála után pedig émelyítően gyalázta. Önmagukat közírónak, kutatónak, történésznek nevező egyéneknek aranybányaként szolgált Tito és élete. Hetet-havat összehordtak. Az foglalkoztatta őket, ki volt Josip Broz, az-e, akinek kiadta magát, kiagyalt nevet használt-e, esetleg hús-vér ember becsületes nevét sajátította ki, hogy megtagadhassa önmagát, s valaki más mezében tetszeleghessen. Szerényen önmagukat e témakör legkiválóbb szakértőinek minősítve, e történészek, akiknek nevét hiába kutatjuk a legvaskosabb szaklexikonban, azt állítják, hogy a valóságos Josip Broz Bécsben látta meg a napvilágot, s ott is hunyt el. Személyazonosságát tulajdonította el több állam ügynöke, kémje, Josip Ambroz, aki egy meg nem nevezett lengyel grófnőnek és birtoka bérlőjének, Franz Ambroznak a szerelemgyereke.
Az előbbiek fantáziadús elmélkedése mögött nem marad el az áltörténészek másik népes társasága. Könyveik tömkelegében Tito szerelmi életében mélyedtek el, s kimutatták feleségeinek, élettársainak, kedveseinek nagy számát. Könyvtárnyi irományok szerzői kéjelegve részletezték Tito buja életét, felsorolták feleségeinek, élettársainak sokaságát. Annyi szeretőjéről adtak hírt, hogy Casanova szégyenében forog a sírjában.
A hamis identitás elméletének megszámlálhatatlan híve koronatanúként Josip Broz – szintén meg nem nevezett – édestestvérét vonultatta fel, aki a múlt század ötvenes éveiben a MÁV vasutasa volt, s Budapestről hívták meg Belgrádba. Állításuk szerint e találkozó botrányba fulladt, mert az egyik testvér nem ismert rá a másikra. Azt mondta, hogy ez az ember nem lehet Josip Broz, mert fivérének hiányzott a mutatóujja.
A gondot az okozza, hogy sem Tito életében, sem halála után életművét tárgyilagosan nem dolgozta fel egyetlenegy könyv sem.
Fejtő Ferenc, a népi demokráciák és a monarchia szakértője Titóval való találkozójáról önéletrajzában azt írta, hogy ,,tiszteletet parancsoló külseje, energikus viselkedése mély benyomást tett rám. Nem különben az a nyilvánvaló öröm, amellyel a Habsburg-uralom egyik örökösének szerepét játszotta. […] De élete vége felé megmerevedett: nem akarta belátni, hogy a reform sikere, amelyet kezdeményezett, a párt hatalmának csorbítását követelné meg. Utódjaira a gazdasági, társadalmi, nemzeti problémák tömkelegét hagyta”.
Tito a reform és a demokrácia határát ott húzta meg, amely nem veszélyeztette önnön és vezetői elitjének uralmát. Súlyos politikai hibát vétett a liberálisokkal való leszámolással. A múlt század hetvenes éveinek kezdetén fiatal szerbiai kommunisták egy csoportja modern, fejlett, európai, tehát olyan Szerbiáért harcolt, amely levetkőzi balkáni jellegét, megszabadul a mítoszoktól és az előrehaladást gátló, félremagyarázott tradícióktól. A dogmatikusok tisztségüket féltve Titót azzal az érvükkel állították a maguk oldalára, hogy a liberálisok nem a rendszeren belüli változásokra, hanem magának a rendszernek a megváltoztatására törekszenek.
A modern, önálló gondolkodásúakat a legfelsőbb szinttől kezdve a legalacsonyabbig leváltották, helyüket a talpnyalók, a szélkakasok, az üres szólamokat szajkózók foglalták el. Önálló, újat teremtő gondolat híján teljesen lejáratták, leépítették, kimerítették a rendszert, amelyet többé nem lehetett megreformálni, s ezzel utat nyitottak a sötét erőknek. Megszemélyesítőik felszították az alantas indulatokat, szétzúzták az országot, lakosságát az egyik katasztrófából a másikba sodorták.
Egy azonban biztos: ez a rettenetes tragédia nem Tito életében történt, s hogy az utóbbi időben egyre erőteljesebb a nosztalgia az iránt, amit megszemélyesített. Valamennyi utódállamban a közvélemény-kutatások azt tanúsítják, hogy Titót magukénak tekintik, s történelmük legkiemelkedőbb személyének minősítik.
