Tegnap múlt 30 éve, hogy a ljubljanai Klinikai Központban elhunyt Josip Broz Tito. Négy nappal későbbi temetésén 700 ezer polgár, és a világ 128 országának 209 képviselője vett részt, ez volt állítólag a 20. század legnagyobb temetése. Jugoszlávia egykori államfőjének halála után 30 évvel, és az ország széthullása után 20 évvel úgy tűnik, hogy Tito emléke talán soha nem volt ennyire eleven. Az egykori államfő utolsó nyughelyét a Virágházban az utóbbi tíz évben egyre több turista látogatja, nemcsak Szerbia, hanem a régió és a világ számos más országából. A Tito-nosztalgia okáról, illetve a személyéhez fűződő egyéb kérdésekről Mészáros Zoltán történésszel beszélgettünk.
Tito halála után érdekes módon alakult a társadalom viszonyulása az egykori államfőhöz: a halálát követő években még eleven volt az úgynevezett Tito-kultusz, a Jugoszlávia széthullása előtti években egyre több elmarasztaló kritika hangzott el Tito személyéről, az elmúlt néhány évben pedig ismét feléledni tűnik a Tito-kultusz. Mivel magyarázza ezeket a hullámvölgyeket, illetve mivel magyarázza a mostani Tito-nosztalgiát?
– Úgy vélem, hogy eufemizmus az „érdekes” módon alakuló történelemről beszélni. A halála utáni első évtized kiábrándító volt. Olyan volt, mint az átok a görög mítoszokban és drámákban: Tito és követői mindent meg akartak tenni az ország egységéért, de az mégis széthullott, az következett be, amit mindenáron el akartak kerülni. A Tito halála utáni második évtized tragikus, gyászos és borzasztó lett, mindenkitől elvett valamit. Egyesektől a békés öregkort, másoktól a gyarapodás lehetőségét, megint másoktól a gondtalan ifjúságot, gyerekkort, sokaktól pedig hozzátartozókat. Ez a halála utáni harmadik évtized pedig zavaros, hektikus és valóban hullámvölgyes. A halála utáni évtizedben nem akadt hozzá hasonló tekintélyű politikus, ami Tito uralkodói stílusából következett: nem nőhetett fel mellette senki, akinek tekintélye lett volna. Az is az ő uralkodási stílusára vezethető vissza, hogy a törvények ereje és betartása nem lett a sajátja országa népének, hiszen ő maga is a törvények felett állt. De azért is, mert a délszláv társadalmak már Tito előtt is arra rendezkedtek be, hogy túléljék a mindennapokat, ha lehet minél jobban, miközben nem érezték és gondolták azt, hogy az állam közös ügy, mindannyiunk ügye és be kell fizetni az adót és hasonlók. Titónak nem sikerült ezt az érzést és felfogást felülírnia. Azt elérte, hogy hajbókoljanak neki, hogy ünnepeljék, de azt nem, hogy ne lopjanak a gyárakból és hatékonyan dolgozzanak. Ami a személye iránt megnyilvánuló kritikát illeti, ezeknek van alapja. Való igaz, hogy túl sokat költött önmagára, hogy rendszere gazdasági értelemben sikertelen volt. Az is teljesen egyértelmű, hogy a rendszerének szinte első intézkedése az volt, hogy tízezreket gyilkoltak meg Jugoszlávia-szerte, és az is igaz, hogy miközben a nemzeti affirmációt hirdette, megbüntette azokat, akik teljes mértékben ki akarták élni nemzeti érzelmeiket. Más szemszögből az is igaz, hogy hatalma, úgy ahogy, de békét hozott, ami ritka vendég volt az őt megelőző időben. Létezik egy biológiai alapú nosztalgia is: mindenki, aki ma a titoizmusról nyilatkozik, akkoriban fiatalabb volt, ami különös fénytörést ad az elmúlt időknek. Az emberek emlékezete reménytelenül szelektív, többnyire a szépre emlékezünk.
Az emberek érzelmeikre, vagy inkább a tényekre hagyatkoznak, amikor Titóról van szó? Mennyire ismerjük az egykori Jugoszlávia államfőjéhez kapcsolódó tényeket?
– Azt hiszem, hogy az érzelmek számítanak elsősorban. Ami a Titóval kapcsolatos tényeket illeti, egyre jobban ismerjük, de szerintem a most kezdődő évtized lesz a döntő. Most már nincs olyan érdek, hogy a személyével kapcsolatban titkolózzanak. A történészi tapasztalat nagyon fontos, hogy a rengeteg adatot valamilyen módon érvényes rendbe szervezzék, és ez alapján egy olyan képet rajzoljanak fel, amibe nem akarnak semmit belemagyarázni.
Mivel magyarázná azt, hogy Tito halála után Jugoszlávia meglehetősen gyorsan felbomlott?
– Ebben része van a titói rendszernek is, hiszen nem alakult ki a demokratikus érdekérvényesítés gyakorlata, az ügyek nagy részét diktátummal oldották meg. De az, hogy mikor és hogyan bomlott fel az ország, már nem csak az ő bűne, hanem az őt követő politikai garnitúráé és a könnyen manipulálható lakosságé is, aminek a gyökerei megint a titoizmusban, sőt mélyebben keresendők. Erről még könyvtárnyi irodalom fog születni.
Mennyire járultak hozzá a Tito-kultusz bukásához a múlt század kilencvenes éveiben a volt Jugoszlávia területén zajló háborúk, valamint Szerbiában pillanatnyilag mennyire segíti a Tito-nosztalgia virágzását az elhúzódó tranzíciós folyamat, vagy a nagy állami vállalatok sikertelen privatizációja, a rossz gazdasági helyzet?
– Szerintem a Tito-kultusz köszöni, nagyon jól megvan. Ne felejtsük el, hogy a mai rendszer a pénzről szól, és ettől kegyetlen. A titoizmus más volt, és ezt az emlékezés megszépíti. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Titót egy romló, majd egy katasztrofális időszak követte, ezzel összehasonlítva Tito kora és rendszere szinte idillinek tűnik. Azokat pedig, akiknek fájdalmat okozott a rendszer, mindig túlharsogta a Tito hívők lelkes tábora. Ilyen az emberi emlékezet.
Ebben a pillanatban hogyan mutatná be Titót egy olyan személynek, aki még soha sem hallott róla?
– Képeket mutatnék róla. Az idealista forradalmárról, azzal a jellegzetes szemüveggel, aztán az ereje teljében lévő partizánvezért, és végül a szivarozó Titót a „mindenki nagyapja” pózban. És közben adatokat sorolnék.
