A kilencvenes évek óta talán először mutatott kedvező jeleket a szerb–horvát államközi viszony. Olyannyira, hogy a nemrégiben megválasztott új horvát elnök, Ivo Josipović a napokban Boszniában az egykori Jugoszlávia politikai vezetőségeinek kölcsönös felelősségéről beszélt, hangsúlyozva, hogy éppen ezért ma már nem a múltat kell kergetni, hanem a jelen és a jövő felé kell fordulni, mert csak ez teszi lehetővé mindegyik utódállam számára a sikeres továbblépést. Igaz ugyan, hogy Boris Tadić szerb elnök nem vett részt a horvát elnök beiktatási ünnepségén, de ez nem a két ország feszült viszonyai miatt történt, hanem azért, mert Horvátország az új elnök beiktatási ünnepségére államfőként hívta meg a koszovói elnököt. Az eset különösebb diplomáciai feszültséget nem okozott, mindkét részről hangsúlyozták, hogy az eset nem okoz feszültséget az államközi viszonyokban.
Az enyhülés valójában már Stipe Mesić elnökösködésének második felében megkezdődött. Többször is elhangzottak a fentihez hasonló kijelentések, vagyis, hogy a fejlődés érdekében nem a múltat és a kölcsönös sérelmeket kell minduntalan feszegetni, hanem a jelen és a jövő felé fordulni és újra létrehozni a kölcsönös érdekeken alapuló kapcsolatokat. Ennek egyik jele volt már néhány évvel ezelőtt a vízumkényszer eltörlése horvát részről. Persze az volt rá sokak részéről a lekicsinylő válasz, hogy nyilván kell nekik a szerbiaiak pénze, mert nincs elég vendég a horvát tengerparton, de érdek ide vagy oda, tény, hogy megtették a békülés első lépéseit, és ezt így kell felfogni, nem pedig a fenti módon.
Éppen ezért volt meglepő Vuk Jeremić külügyminiszterünk, nem is akárhol, hanem egy nemzetközi konferencián tett kijelentése a héten, „hogy Tuđman politikája szenvedéshez és megosztáshoz vezetett...” Valójában Josipović elnök kijelentését idézte, amelyet egyik boszniai rendezvényen tett, de külügyminiszterünk elfeledkezett annak megemlítéséről, hogy az egykori horvát elnöknek az egykori Jugoszlávia sorsának alakításában voltak partnerei, és az akkori tagköztársaságok mindegyikének vezetőit bizonyos szempontból felelősség terheli a történtekért. De azt is tudjuk, hogy kit terhel felelősség jobban és kit kevésbé. Tudjuk, hogy melyik köztársaság szította a végletekig az ellentéteket, nem óvakodva a fegyveres konfliktustól, majd később háborútól sem.
Köztudott, hogy a politika, vagyis a diplomácia íratlan szabálya, hogy a támadás a legjobb védekezés, ami ebben az esetben történetesen azt jelenti, hogy ha valaki egy kicsit engedékenyebbnek látszik, azzal szemben erőteljesebb fellépés is lehetséges. Nem tett tehát semmi szokatlant a külügyminiszter, amikor megpróbálta Tuđmanra hárítani a felelősség nagyobbik részét. A felelősség legnagyobb része kétségtelenül Miloševićé volt, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az egykori tagköztársaságok vezetői közül egyedül ő került Hágába.
Nem vitatható Tuđman felelőssége sem, de a világ számára is szimpatikusabb lett volna, ha a külügyminiszter a horvát elnökhöz hasonló hangnemet üt meg, és a saját felelősséget próbálja ecsetelni, nem másét. Természetesen tisztában kell lenni azzal is, hogy a miniszter kijelentése nem is annyira a nemzetközi közösségnek, mint inkább a hazai választóknak szólt, mert azok pontosan azt akarták hallani, amit mondott. A honi (kül)politika a jelek szerint még jó ideig az efféle „patrióta” gondolkodás és kijelentések szajkózásának túsza marad, de természetesen csak akkor, ha a szavazatokért cserébe vállalja is ezt a szerepet.
