Összeomlott Jugoszlávia, összeomlott a hadserege is. Annak a haderőnek csak a töredéke maradt meg. Védelmi miniszterek jöttek és mentek, s ami ebben a megdöbbentő, hogy a személycserék ellenére a fegyveres erők maradékának maradékát botrányok sorozata rázkódtatja meg, s a felelősséggel megalapozottan gyaníthatóak közül senki sem adott számot az igazságszolgáltatásnak cselekedeteiről.
Az illetékesek az aggódó közvéleményt, még az életüket vesztett kiskatonák szüleit sem méltatták arra, hogy ésszerű magyarázattal szolgáltak volna: miként történhetett meg, hogy a hazája védelmére felesküdött számos életerős fiatalember felettébb gyanús körülmények között elhunyt. Ma sem tudjuk, úgy történt-e, ahogy a hivatalos változat megfogalmazásában áll, hogy két kiskatona szinte egyidejűleg fegyveréből leadott lövéssel kioltotta életét a leskovaci kaszárnya őrhelyén.
A védelmi minisztérium élén Prvoslav Davinić állt az előbbi tragédia idején és 2004-ben is, amikor mindent körülményt alaposan elemző, állítólag semmit el nem hallgató, nem is kettő, négy szakvélemény szolgálta a közvélemény felvilágosításának magasztos ügyét két sorkatona tragikus haláláról. A megdöbbentő az, hogy a vizsgálat eredményei egymásnak ellentmondóak, s a mai napig nem derült ki, ki és miért tört a topčideri kaszárnyában őrszolgálatot teljesítő két gárdista életére.
Közvetlenül a két fiatalember erőszakos halála után, a hadsereg bükkfanyelvén, a bürokratákra jellemző érzéketlenséggel megfogalmazott közlemény mesére emlékeztetett: a két gárdista elunta magát az őrhelyen, s mintha kiránduláson lennének, önfeledten játszadoztak, megfeledkezve arról, hogy nem fapuskát nyomtak a kezükbe, s a mókázás közben golyózáport zúdítottak egymásra, s a helyszínen kiszenvedtek.
Az annyi mindent átélt lakosság ezt a valószerűtlen történetet felháborodottan elutasította, s mintha mi sem történt volna, ugyanabban az összetételben, ugyanannak a személynek a vezetésével a katonai vizsgálóbizottság újra munkához látott. Második hivatalos változata úgy szólt, hogy a két közlegény összeszólalkozott, dulakodott, majd az egyik lelőtte a másikat, utána önmagával végzett. Az ésszerűtlen, felületes, ellentmondásoktól terhes közlemény még inkább felháborította a közvéleményt. A kedélyek lecsillapítása érdekében a parlament polgári bizottság megalapítására kényszerült, amely kizárta a gyilkosság/öngyilkosság fantáziadús elméletét, sőt leszögezte, hogy az áldozatok testébe fúródott golyókat nem saját fegyverükből adták le.
Annyi esztendő eltelte után ma sem tudunk többet.
Prvoslav Davinić volt a védelmi miniszter, amikor kipattan a páncélinggel, sisakkal, csizmával színesített affér. Önmagát ismételve csak annyi szögezhető le: annyi év elmúlta ellenére csak annyi biztos, hogy a nagybecskereki illetőségű Mile Dragić hús-vér ember. Mile Dragić gyártulajdonos. Mile Dragić katonai felszerelést gyártott. Mile Dragić más katonai felszerelést külföldről importált. Mile Dragićot kizárólagos joggal ruházták fel, hogy mindezt a hadseregnek szállíthatja le.
Az is biztos, hogy eurómilliók röpködtek a levegőben. Azt még nem lehet tudni, ki mindenki sározta be magát.
Hagyjuk békén az éveire mester Davinić becses személyét. Még visszatérünk rá. Dragan Šutanovac volt a védelmi miniszter, amikor 2008-ban Zdravko Ponoš volt a vezérkari főnök. Kinevezése után dicshimnuszokat zengettek róla. Nem alaptalanul. Végre olyan képzett tiszt került a vezérkar élére, akivel kapcsolatban fel sem merült háborús gonosztettek elkövetésének és a hadi nyerészkedés gyanúja. Nem bizonyult méltónak az előlegezett bizalomra. Mint valamiféle egyenruhás politikus, a hadsereg szándékos anyagi lezüllesztésével vádolta meg felettesét, a minisztert. Önmagát az ország, a honvédelem, a törvényalkotás fölé helyezte, és odáig ment, hogy hatályos törvényeket kérdőjelezett meg, például bírálta a polgári szolgálat bevezetését elrendelő jogszabályt. A férfiasság mércéjének tüntette fel a katonáskodást, a polgári szolgálatosokat piperkőcöknek gúnyolta.
Katonai szakértők zendülést emlegettek, hiszen a vezérkari főnök megtagadta az engedelmességet, gúnyt űzött az alkotmány és a törvény szakaszaiból.
Ponošt nem vonták felelősségre. Napjainkban Vuk Jeremić külügyminiszter katonai tanácsadója.
Visszakanyarodhatunk a minden botrányban a fűszer szerepét betöltő Davinićhoz. Mint védelmi miniszter, öt évvel ezelőtt szerződést írt alá külföldi céggel kémbolygó bérléséről. A Szerbiából és Montenegróból álló akkori államszövetségnek miért volt szüksége egy műholdra, s miért nem használta fel? Ez azóta is államtitok.
Párizsi illetékes bíróság ítéletet hirdetett, s Szerbiát kötelezte egy horribilis összeg, 45 millió euró kártérítés fizetésére. Nyilvánvalóan Davinić nem saját szakállára kötötte meg ezt a semmivel sem indokolható káros szerződést. Ki tudott az ügyletről? Az akkori államalakulat elnöke és a védelmi főtanács tagjai.
Bíróság elé állítják-e Davinićot? Kockázatos lenne. Bőrét mentve olyasmit is kifecseghet, ami többek fülében nem csenghet kellemesen.
S az adófizető polgárok? Ha nyögve is, de fizetni fognak. Más választásuk nincs.
Mi, íródeákok pedig időnként felvetjük majd a kérdést, hol akadt el, miért húzódik el ennyire e szégyenletes ügy tisztázása.
Aztán majd egy újabb botrány elhomályosítja ezt az affért is.
