Éppen SMS-t küldött Simon Andrásnak Radovan Jelasi ć , amikor beléptünk hozzá a Szerb Nemzeti Bank impozáns belgrádi épületének első emeleti, óriás i fogadótermébe. Bordó bársonnyal borított karosszékbe invitált, hogy foglaljunk helyet, és kedvesen, előzékenyen állt a Magyar Szó rendelkezésére, hogy felidézzük, mi vezetett ahhoz, hogy március 23-án bejelentette lemondását.
– Amikor 2004. február 25-én megválasztottak, akkor megígértem magamnak, hogy ezt végigcsinálom öt évig, s utána távozom. Igen ám, de közbejött a válság, akkor tetőzött itt nálunk, s újabb ígéretet tettem, hogy még egy évig folytatom. Most 42 éves vagyok, remélem, hogy még van sok kihívás az életemben, s ezért úgy döntöttem, így lesz a legjobb. Szép dolog az, hogy az embert, miután lemondott, megdicsérik, néhány politikus azt mondta, hogy most, amikor ennyire dicsérnek, ők az én helyemben meggondolnák magukat, és maradnának. Nekem viszont ennyi elég volt, én a magam munkáját és a rám bízott feladatot elvégeztem. Most itt az idő, hogy bebizonyítsam, hogy képes vagyok a privát szektorban is tenni valamit.
Mit szólt mindehhez a családja, a három fia a hat év alatt felcseperedett. Van kedvük elmenni innen?
– Igen, éppen az ő szempontjukból jó, hogy most távozok, mert a 6, 8 és 10 éves fiam fel fogja lassan fogni, hogy mit jelent az, hogy az édesapjuk a SZNB elnöke, aminek én egyáltalán nem örülnék. Nekik ez kimondottan jó lesz. A feleségem mellettem áll a döntéseimben, mindenben támogat. Ha nekem 10 évvel ezelőtt azt mondta volna, hogy én leszek a SZNB elnöke, szemébe nevettem volna és óriási badarságnak tartottam volna az egészet. Időközben végigcsináltam mindezt, s most úgy érzem, hogy illene valami mást is tenni. Ha mondjuk 55–60 éves lennék, akkor bizonyára másként döntenék, valószínűleg hajlanék arra, hogy végigcsináljam a mandátumot, sőt lehet, hogy utána még egyszer megválasztanának, de így merőben más a helyzet. De amint látja, miután lemondtam, a kutya sem törődik velem, nem is fényképeznek, nem is kérdeznek. Ha tudtam volna, hogy ez ilyen egyszerűen megy, akkor ezt már előbb is megléptem volna.
Mit szólt az édesapja?
– A papa bánatos volt, meg az édesanyám is. De azért ők is megértik, hogy a nemzeti bank elnökének lenni nem könnyű dolog, sőt megértik azt is, hogy van ennek rossz oldala is. Az emberek be-betérnek édesapámhoz a Bárka Csárdába, és kérnek tőle ezt-azt velem kapcsolatban, bírálnak is, megjegyzéseket is tesznek, így a szüleim is megértik, hogy sokkal jobb egyszerű polgárnak lenni, mint a SZNB kormányzójának.
Maradnak vagy mennek? Csomagolnak már?
– Minden attól függ, hogy mit hoz az élet. Mindig abban bíztam, amit Balašević is mondogatott: Valaki fentről mindent néz, mindent a maga helyére tesz. Reménykedek benne, hogy majd találok egy érdekes munkahelyet. Számomra mindig is ez volt a legfontosabb, nem a pénz. Ha a pénzt hajhásztam volna, akkor sohase kötöttem volna ki a SZNB-ben, mert a privát szektorban sokkal többet lehet keresni. Tudom, hogy Szerbiában nehéz az embereknek megmagyarázni, hogy úgy nyújtottam át a lemondásomat, hogy nem tudom pontosan, hova fogok menni. Még most sem tudom. De reménykedek, hogy két-három hónap múlva kapok konkrét ajánlatok.
Hol szeretne élni? Hol érzi jól magát, és hova kötődik a legjobban?
– Legalább annyira otthon érzem magam továbbra is Pesten, mint Frankfurtban, de Bécsben is nagyszerűen feltalálom magam, nem kötődök kimondottan sehova sem. Egyedül csak a családomhoz fűznek szorosabb szálak, tehát a családomhoz kötődöm, és a szülőfalumhoz (Hercegszántó), a többi jön-megy, a család és a szülőfalu a legfontosabb.
Bizonyára a lemondásában az is szerepet játszott, hogy nálunk nem folyik kimondottan okos gazdálkodás?
– Én mindig azt mondtam, az összes kollégának a nemzeti bankban, hogy csak úgy viselkedjenek a munkahelyükön is, ahogy otthon teszik. Az a gond, hogy nem úgy gazdálkodnak állami szinten, ahogy azt a háztartásukban tennék. Például otthon senki se kapcsolja be a légkondicionálót és nyitja ki az ablakot, akkor én azt feltételezem, hogy ezt a munkahelyen sem kell tenni. Ha én rákérdeztem a kollégákra, hogy otthon is ezt csinálják-e, akkor azt a választ kaptam, hogy azért nem vagyok annyira hülye. Ezért mondom, hogy csak azt csinálják az emberek a munkahelyükön, a kormányban, amit otthon is tesznek, akkor mindannyiunknak, az országnak, a kormánynak is sokkal jobb lesz, és más jövő elé nézünk.
Hat év alatt, amit itt töltött, sikerült valakiket meggyőznie, hogy így kellene gondolkodni?
– Természetesen sikerült, persze nem mindenkit. Jelenleg 2184-en dolgozunk a SZNB-ben, ha mindenkit megkérdeznénk, hogy mi a nemzeti bank fő célja, attól tartok, hogy még nem tanulta meg mindenki, hogy ez az árstabilitás vagy pedig a profit, és nem pedig az életszínvonal, az árfolyam vagy a gazdaság növekedése. Nem mindenki egyformán tanulékony. Viszont figyelembe véve, hogy 6 évvel ezelőtt, mikor én lettem a kormányzó, még 5500-an dolgoztunk 30 városban, 150-160 különböző irodában, s jelenleg jóval kevesebben vagyunk, Belgrádon kívül még négy városban. A struktúránk jelentősen megváltozott, a céljaink viszont megmaradtak, továbbra is az árstabilitás a legfontosabb. A valutatartalékunk se elvetendő, hiszen ez pont most, amikor beszélünk, már túllépte a 11 milliárd eurót, s ezért Görögországhoz képest mi most nem arról beszélünk, hogy mennyi pénz kellene még, hanem arról, hogy miként lehetne azt elérni, hogy ne vegyük fel az összes pénzt, amit nekünk felajánlottak. Ugyanis 2,9 milliárd eurót ajánlottak, s ennek valószínűleg több mint a felére, 1,4-1,5 milliárd euróra valószínűleg nem lesz szükségünk.
Az inflációval miként tudott megbirkózni hat éven át?
– Az inflációval való küzdelem még nehezebb, mint a bankrendszerrel folytatott harc, mert Szerbiában mind a mai napig abból indulnak ki az emberek, hogy az infláció olyan, mint a jégeső, mint bármelyik elemi csapás, ami ellen az ember nem tud védekezni. Ha viszont megkérdezzük a polgárokat, hogy milyen az életszínvonal, akkor azt mondják, az infláció legyen akár 5-10-15 százalékos, mindez nem gond, viszont annál inkább ragaszkodnak ahhoz, hogy a fizetéseik folytonosan növekedjenek. Ha feltesszük a kérdést, hogy mit szeretnének jobban, 0 százalékos inflációt 5 százalékos béremeléssel vagy 20 százalékos inflációt 20 százalékos béremeléssel, attól tartok, hogy a többség nyomban rávágná, hogy a 20 százalékos béremelést tartja a lehető legvonzóbbnak. Márpedig az inflációt így nem lehet legyőzni. Hála istennek, az utóbbi pár hónap alatt kötött bennünket az IMF programja, ami megakadályozta a költekezést. Most nincs privatizációs bevétel sem, ugyanis nálunk a privatizációs bevételt leginkább a költekezésre használták fel, sajnos. Az utóbbi időben attól függetlenül, hogy az euró 30 százalékkal erősödött a dinárhoz viszonyítva, az infláció áprilisban 4,7 százalékos volt, júniusban pedig valószínűleg 4 százalék alá fog esni. Amikor az importőrök rám kérdeznek, hogy most Jelasić úr 120-130-150 dinárral fogjuk számolni az eurót, mit szól hozzá, én mindig azt válaszolom nekik, hogy számíthatják azt akár 200-zal is, csak az a kérdés vetődik fel, hogy hol fognak erre vevőt találni.
A piacgazdaság működéséről mi a véleménye?
– A szerbiai piacgazdaságot igen furcsán szokták elmagyarázni az embereknek errefelé. Azt mondják, hogy a piacgazdaság azt jelenti, hogy leülünk a kocsmába, és azután két-három korsó sör mellett megbeszéljük, ki mennyit fog keresni. Ez még véletlenül sem piacgazdaság, noha sokan azt gondolták, hogy így fog működni. Nekünk sikerült azt megteremtenünk, hogy noha 30 százalékkal gyengült a dinár, az árak stabilak maradtak. Jelenleg stabilabbak, mint Magyarországon, habár ott az euró ára először felszökött 320-ra, majd visszaállt 260-ra, s az infláció mégis alacsonyabb jelenleg, és az elkövetkező 2-3 hónapban is alacsonyabb lesz Szerbiában, mint Magyarországon. Annak ellenére, hogy nálunk a dinár nem erősödött egyáltalán, Magyarországon pedig a forint ára az emelkedés után visszasüllyedt az eredeti szintjére.
Ha már Magyarország szóba került, milyennek tartja a magyar gazdaságot?
– Az elkövetkező pár hét nagyon fontos lesz, most áll fel a kormány, elfoglalják a miniszterek a székeiket, és lépniük kell a realitás mezején. Nemcsak azt kell teljesíteniük, amit megígértek, hanem azt is, ami szükséges és fontos. Óriási az elvárás és nagy a politikai nyomás, főleg, hogy a Fidesz kétharmados többséggel bír a parlamentben, ezzel együtt óriási felelősség is jár, de hangsúlyozom, a realitást figyelembe kell venni. Az ország jelentős pénzösszeget vett fel a Nemzetközi Valutaalaptól, az Európai Uniótól, az ezekhez kapcsolódó kötelezettségeket teljesíteni kell, tiszteletben kell tartani, ennek alapján a mozgástér eléggé be van szűkülve.
A Nemzetközi Valutaalappal történő májusi tárgyalást még le fogja folytatni?
– Mindenképpen. A múlt pénteken küldtük el a Nemzetközi Valutaalapnak a nemzeti bankról szóló új törvényt, május végéig várjuk a véleményük megérkezését. Ezt júniusban fogadja el a szerb parlament, és az új törvény hatályba lépése után lesz új kormányzója a SZNB-nek.
Milyenek voltak az eddigi tárgyalások a valutaalappal, előnyösek vagy hátrányosak ránk nézve?
– Sokkal jobb volna, ha ezeknek a reformoknak a túlnyomó többségét a kormány egyedül is meg tudná csinálni. Tényleg irigylem Horvátországot, ahol képesek a reformok túlnyomó többségét véghezvinni az IMF nélkül is. Nekünk viszont itt van a valutaalap, az örökös bűnbak, akit állandóan hibáztatni lehet. De tény, hogy a bevételek sajnos nem nagyobbak a kiadásoknál, pedig az utóbbit még inkább növelni szeretnék. Ilyenkor a valutaalap részéről feltesznek egy egyszerű keresztkérdést, mely szerint nekik semmi bajuk sincs azzal, ha mi megnöveljük a kiadásokat, de áruljuk el, vajon miből. A kiadást nem lehet abból növelni, hogy az ember azt mondja, hogy akkor most eladom azt a két hold földet, amit a nagyapám rám hagyott, vagy eladom a kocsimat, és az árát feleszem, feliszom. A dolog nyitja, hogy új bevételeket kell alternatívaként felajánlni, vagy a kiadásokat kell csökkenteni. A kiadás csökkentésében a szerb kormány már olyan messzire ment, hogy azon további szorítást nem lehet kieszközölni, a bevételnövelést az áfanöveléssel lehetne megtenni, ezt viszont a kormány nem akarja. A kormánynak azt kellene cselekednie, amit sokszor magánéletünkben is teszünk, hogy van egy rossz, egy rosszabb és a legrosszabb alternatíva és azok közül kell választani. A jó és a rossz között az ember csak nagyon ritkán választhat. S az talán nagyon egyszerű is lenne.
Akkor mi most itt, a legrosszabb alternatívánál tartunk?
– Akkor tartanánk a legrosszabbnál, ha az egyszeri, a Telekomból származó privatizációs bevételt arra költenénk, hogy megemeljük a nyugdíjakat, a béreket, viszont amíg itt van a Nemzetközi Valutaalap, ezt biztos, hogy nem fogják megengedni. Sajnos, ez már egyszer megtörtént 2006/2007-ben, reméljük, nem ismétlődhet meg, legalábbis amíg én itt vagyok, biztos nem.
