Vesna Pešić (Dávid Csilla)
Az Emberi Jogi Jogászok Bizottsága (YUCOM) és a Heinrich Böll Alapítvány szervezésében tegnap panelvitát rendeztek arról, hogy miként lehetne a polgárokat minél hatékonyabban bekapcsolni a társadalmi és politikai életbe. Az lenne a cél, hogy kifogással, panasszal élhessen a lakosság a különböző szintű parlamentekben. Tulajdonképpen ezt a célt szolgálja a köztársasági és a tartományi parlamentben létező panaszügyi bizottság, de a valóságban ez csupán a demokrácia buktatója, mert a polgárok beadott kifogásai, észrevételei, petíciói és kezdeményezései nem érnek célba a képviselőházban. Ráadásul köztársasági szinten két éven át egyáltalán nem létezett panaszügyi bizottság, a legutóbbi választástól számítva csak a minap, május 10-én hozták létre. E kérdéskörben a vajdaságiak valamennyivel jobban állnak, hiszen itt működik e bizottság. Milan Đukić , a tartományi panaszügyi bizottság elnöke arról számolt be, hogy évente körülbelül 70 kifogás érkezik hozzájuk.
A tanácskozás egyik rangos részvevője, Vesna Pešić, a Liberális Demokrata Párt köztársasági parlamenti képviselője volt, aki – mint ahogy magáról állítja – régi petíciózó, hiszen még valamikor a '80-as években kezdett ily módon harcolni a politikai jogokért. Őt kérdeztük, véleménye szerint milyen a jelenlegi helyzet Szerbiában e téren.
– Annak ellenére, hogy a petíció kimondott polgári jognak számít a 13. századtól kezdve, amikor is a Magna Charta Libertatummal lehetővé tették a parasztoknak és a polgároknak, hogy a királyhoz fordulhassanak kérelemmel, panasszal, beadvánnyal vagy petícióval, nálunk ez a kifogásforma mind a mai napig nem működik. Az lenne az elv, hogy az intézményeken belül kellene rendezni a polgárok panaszait, s a beadványok alapján egy tükörképet kaphatnánk arról, hogy mi a legfőbb gond az országban. Érkeznek ugyan beadványok, de sajnos orvoslásuk elmarad. 2006-ban 447, a következő évben 450, 2008-ban 316, tavaly 344, s az idén eddig 74 beadvány érkezett a köztársasági képviselőházba. A leggyakoribb panasz a magánosítás lebonyolítására vonatkozólag futott be, de sok a munkanélküliségre, a munkaévek elszámolására, az egészségügyi biztosításra vonatkozó kifogás is. Mi mint képviselők, a közlekedési rendőr szerepét töltjük be, ugyanis a panaszokat különböző tematika szerint rendezzük és a szakminisztereknek továbbítjuk. Saša Dragin mezőgazdasági miniszterhez érkezik a legtöbb beadvány, jobbára kölcsönért, támogatásért fordulnak hozzá a kérelmezők. Az ombudsman intézményének létrejötte óta inkább hozzá fordulnak az elégedetlenkedő polgárok.
Emlékszik-e olyan esetre, amikor egy beadvány kapcsán kedvező döntés született?
– Én nem emlékszem olyasmire, hogy valaha is törvénymódosítási vagy más kezdeményezéssel fordult volna a parlamenthez valamely szerbiai polgár, és azt napirendre tűzték volna. Sőt, meg kell jegyeznem, hogy azt viszont jól tudom, hogy a vajdasági képviselőház részéről több mint 50 törvénymódosítási vagy törvény meghozatalára vonatkozó kezdeményezés érkezett hozzánk a köztársasági parlamentbe, s azok közül egyetlenegy sem került soha terítékre. Azt is biztosan állítom, hogy a képviselők kezdeményezését sem tűzték soha napirendre, vagy ha igen, akkor később a többség azt leszavazta és levették napirendről. Emlékszem arra, hogy volt olyan törvényjavaslat, amelynek elfogadását öt-hatezer polgár indítványozta, konkrétan a titkos adatok feloldására vonatkozólag, és aztán ez is valahogy eltűnt. A kormányon kívüli szervezetek karolták fel ezt az ügyet, az ő kezdeményezésükre egy ideig foglalkoztunk is vele, de aztán egyik pillanatról a másikra nem volt többé se híre se hamva, még a honlapról is eltűnt.
Ki a felelős ezért?
– A parlament elé kerülő törvényjavaslatok 95 százalékát a kormány kezdeményezi. Tehát elénk, képviselők elé csak olyan jogszabályjavaslatok jutnak, amelyet a kormány terjesztett be, mert amelyik nem ilyen csatornán keresztül jön, azt egyszerűen napirendre sem tűzik. Az érvényben lévő alkotmány és a törvény értelmében mi magunk mint képviselőház hozhatnánk meg jogszabályokat. Mindezt úgy értem, hogy kezdeményezhetnénk is azokat, tehát nem kellene ragaszkodni ahhoz, hogy csak azzal foglalkozzunk, amit a kormány beterjeszt. De ez a gyakorlatban nem így történik. Eddig egyetlenegy törvény sem született a parlament kezdeményezése alapján, kivéve az ügyrendi szabályzatot. Ebből kiviláglik, hogy meglehetősen zárt kör ez, és nem kimondottan mutatunk hajlandóságot a nép szavának meghallgatására. Az is igaz, hogy a polgárok se kimondottan határozottak, eléggé szervezetlenek, a lakosság valahogy nem érzi szükségességét annak, hogy egy-egy társadalmilag fontos panasz, észrevétel megvalósítása érdekében szövetkezzen és egyfajta megmozdulást szervezzen, hogy a beadványa, petíciója célba érjen. Ennek érdekében kellene tenni valamit. Én mint régi petíciózó, a múlt század nyolcvanas éveiben több akciót, politikai megmozdulást szerveztem, s akkor megrengette a hatalmat, amikor az alkotmány 133. szakasza, a verbális deliktum ellen tiltakoztunk, amivel megpróbáltuk elérni, hogy a politikai nézet miatt ne diszkriminálják a polgárokat. Ma legalább ugyanilyen fontos lenne az alkotmány 102. szakaszának megváltoztatása, mert ez a polgárok szuverenitásába gázol azzal, hogy megengedi a képviselőjelöltek esetében a borítékolt lemondást.
