Hatvanöt évvel ezelőtt, május 23-án alakult meg a Vajdasági Újságírók Egyesülete, ez alkalomból az újvidéki Prometej galériában díjakat és elismeréseket osztottak ki. Először került sor az Aranytoll odaítélésére, amelyet az újságírás doyenjei kaptak meg. Elismerésben részesült Németh István, a Magyar Szó nyugalmazott újságírója, ismert közírónk, valamint dr. Dušan Popov, Dimitrije Čičovački, Nikola Cvetković, Vitomir Simurdić, Florin Uruslescu és Slobodan Budakov. Az újságíró-egyesület a tavaly kifejtett munkásságáért elismerést osztott ki Petar Kočićnak, Đorđe Jarčevićnek és Branislav Sančaninnak, lapunk fotóriporterének, Ifjú Gábornak pedig odaítélték a Svetozar Miletić-díjat.
Az ünnepségen, amikor ismertették a díjazottak életrajzát, sajnálatos tévedésre került sor a szervezők részéről, ugyanis közírónk életrajza helyett Németh P. István életrajzát olvasták fel. A jelenlévőktől az elnökség, a zsűri és az egyesület vezetősége nyomban elnézést kért, majd Maróti Miklós, a zsűri tagja elmagyarázta, hogy természetesen Németh István írót, újságírót terjesztették elő a díjra, ám amikor az életrajzát állították össze, ő elutazott, így valaki más járt utána az adatoknak, aki valószínűleg téves információhoz jutott, és az ő hibája, hogy ezt nem ellenőrizték le az ünnepség előtt. Külön elnézést kért Németh Istvántól, akit nagyon tisztel és kiváló közírónak tart, de a jelenlévőktől és az újságíró-társadalomtól is.
Az ünnepségen nem tudott megjelenni fotósunk, Ifjú Gábor, így egy küldöttség a kamenicai kórházban látogatta meg és ott adta át neki a rangos elismerést. Ifjú Gábor meghatottan és nagy örömmel vette át a Svetozar Miletić-díjat. Mint kiemelték, Miroslav Antićról ő készítette a legutolsó fotót, modern technológiával készülő képén pedig tízezer újvidékit örökített meg az utóbbi időben. Lapunknak a következőket nyilatkozta:
– Boldog vagyok, nem is annyira a díj miatt, hanem azért, mert egész életemben azt csinálhattam, amit szerettem. Optimista voltam mindig, most is az vagyok, és továbbra is folytonosan az újat keresem. Most is a digitális fényképezésről szóló szakcikkeket bújtam. Vannak elképzeléseim és szeretek kísérletezni. A munkásságomnak mégis meghatározó élménye volt, hogy én készítettem el Miroslav Antićról a legutolsó képsorozatot. Ez úgy történt, hogy délben fényképeztem Mika Antićot, utána hazamentem, majd egy-két óra múlva készültem ismét be a szerkesztőségbe, folytatni a napi munkámat, csak előtte bekapcsoltam a rádiót, meghallgattam a híreket. Azt hiszem, éppen a kétórási hírek mentek, amikor bemondták, hogy Miroslav Antić meghalt.
Németh Istvánt megkértük, mondja el ő, hány éves munkásságra tekint vissza.
– Az a kérdés, milyen munkásságra gondol. Mert nekem, mielőtt újságíró lettem, azelőtt is volt munkásságom. Hatéves koromban a szüleim után vágtam a szárat, hét-nyolc évesen terigettem az aratáskor, majd iskolába jártam, libát őriztem, az is munka volt, később egy rövid ideig tisztviselő voltam Hegyesen, s így kerültem az Ifjúság Szavához, ahol tíz évet töltöttem el, majd azután a Magyar Szónál több mint harminc éven át dolgoztam, és most a nyugdíjas éveim alatt is inkább szórakozásból, mert nem kötelez rá senki, de írok. Nem vagyok egy mai gyerek, a kőkorszakból származom, csakugyan, mert akkor jártam iskolába, amikor még palatábla és palavessző volt, azon tanultam meg írni és számolni. Nagy létszámú, 50–60 tanulós osztályok voltak akkor, s amikor valamennyien elkezdtünk a palatáblán írni, az úgy csikorgott, hogy ma kétségbeesnének és megijednének, ha azt hallanák. De ez abban az időben természetes volt.
Mit jelent Önnek ez a díj?
– Több szempontból nem akarom felemlíteni ezt a díjat. Elhiszem, hogy jóindulatból tették, és hogy tévedés történt, az ügyintézés bakija volt ez. Gondoltam, hogy rögtön kifutok a teremből, mivel úgy éreztem, nem engem illet meg, nem tudtam azonosulni a megboldogult Németh P. Istvánnal, akit ismertem és becsültem. De végül megmagyarázták a nagy félreértést.
Németh István hogyan, mivel ír?
– Azért mondtam, hogy a kőkorszakból jövök, mert palatáblán kezdtem írni vesszővel, ami néhány évig tartott, majd tízévesen írtam az első szerelmes levelet piros tintával, acélkalamussal, amit aztán személyesen adtam át. Ezt követően jött a töltőtoll, a ceruza és a golyóstoll. Nos, ma is golyóstollal írok. Rettenetesen konzervatív felfogású lehetek, mert még mindig nem jutottam el a számítógépig. Nem tudok írógéppel sem írni, a feleségem szokta ezt helyettem megtenni, amit én papírra vetek, van írógépünk, azt ő legépeli. Én be tudom húzni a papírt a gépbe, de kopogtatni már nem tudok. Maradt az irón, kézzel írok, amennyit csak tetszik, senki sem kényszerít. A Magyar Szó felé külön fájdalmam, hogy akkor, amikor elhalmozzák az embert ilyen Aranytollal – ugyanis ez a második Aranytollam, mert a Magyar Újságírók Országos Szövetségétől is kaptam egyet –, épp akkor a Magyar Szóból már három hete kiszorítják a hirdetések az írásaimat. Amikor meghallottam, hogy a díj várományosa vagyok, megörültem, az jutott eszembe, hogy valamikor Gál László ismert költőnk, a Grimasz szerkesztője is hasonlóképpen járt. Vele az történt meg, hogy, bizonyára hanyagságból, az írását két hirdetés közé szorította be a szerkesztő. Azt mondta, hogy ennek az újságnak ezek után nem ír többet. Én is sok mindenre gondoltam már, de mindmáig naponta bemegyek az újvidéki szerkesztőségbe, mert valami vonz oda, a kedves emberek, a megszokás, de sajnos az utóbbi időben azt tapasztalom, hogy bent csak olyanokkal találkozom, akik odabújnak a komputerhez, s ki sem látszanak mögüle. Ezért tartom én átkos dolognak ezt a masinát. Amikor én újságíró voltam, a deszk tömve volt, ott tolongott a Magyar Szó újságíróinak a zöme, sajnos ez már a múlté.
