A vajdaságiaknak talán nem kell külön bemutatni Gordana Čomićot, hiszen a ' 90-es évek kezdetétől aktívan jelen volt a politikai életünkben, az ellenzéki élet egyik mozgatórugója volt, s mindez mellett jó példával járt elöl, hogy a nőknek bizony ott a helyük a döntéshozatalban, a társadalmi életünkben, az országot irányító politikusok között. Jelenleg a köztársasági parlament egyik alelnöke, a Demokrata Párt színeiben, s emellett négy gyermek édesanyja, akinek idejéből még arra is futja, hogy hölgytársait arra biztassa, kezdjenek el politizálni, vegyék ki részüket sorsunk, társadalmi életünk alakításából.
Egy ilyen hölgytársakat lelkesítő tribün alkalmával készült az interjú, amelynek első kérdése természetesen azzal indult, hogy milyen esélyük van a nőknek a politikai életben:
– Talán szerénytelenül hangzik, de azt kell, hogy mondjam, hogy a 21. század fejlődésének egyik legfontosabb hajtóereje az, hogy a nők jelen legyenek a társadalmi és a politikai életben. A mai modern informatikai világban még könnyebb bekapcsolódni, s mivel a nők nagyon fogékonyak és tanulékonyak, ezért én határozottan állítom, hogy a haladás hordozói a 21. században. A kialakult globális világunkban sok az igazságtalanság, nagyok a különbségek, óriási az eltérés a fejlettségi színvonalban, ezért újabb és újabb harcot kell vívni az egyenjogúságért, az érvényesülési lehetőségért, amire szerintem legjobban a nők képesek. Nem jelent ez számunkra semmi újat, csak folytatni fogjuk azt a folyamatot, amit a nagyanyáink vagy ükanyáink ránk hagytak, akik ezt a 20. század elején kezdték, és állhatatosan küzdöttek, most mi csak átvesszük a fáklyát és visszük tovább. A megváltozott társadalmi modell keretén belül kell tovább taposnunk az utat, hogy a helyzeten valamit jobbítva átadhassuk majd a helyet lányainknak és unokáinknak, hogy ők tovább vívják a maguk csatáit.
Hány éves volt, amikor elkezdett politikával foglalkozni, vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy amikor hozzálátott a női jogokért folyó küzdelemhez?
– Nem tudatosan választottam a politikát. A körülmények összjátéka sodort e szabad választásom felé. De mindenekelőtt az befolyásolt leginkább, hogy megismertem Zoran Đinđićet, s alkalmam volt 13 éven át vele, mellette dolgozni, mondhatjuk úgy is, vállvetve küzdeni a demokráciáért. Nagy privilégium volt ez számomra, és hathatósan befolyásolta a szakmai életrajzomat, hiszen egyetemi karrier várt rám, és úgy is terveztem az életemet, hogy tudományos munkával fogok foglalkozni, de jöttek a '90-es évek, s felülkerekedett bennem az az érzés, hogy nem fogok tudni 20-30 vagy 40 év múlva tükörbe nézni, ha nem veszem ki aktívan a részem az akkori hatalom elleni küzdelemből. Nehéz, vészterhes idők voltak ezek. Háború, gyűlölet, vér, és egy ideálisnak hitt és felépített világ eltűnése, amelyben nevelkedtem. Fontos volt számomra, hogy ha a lányaim, a fiaim és az unokáim sok év után megkérdezik tőlem, hogy mit tettem én a demokráciáért, akkor felelni tudjak rá, hogy egy jobb társadalom kiépítéséhez igyekeztem hozzájárulni a '90-es évek kezdetétől fogva.
A politikai pályafutásában nem jelentett akadályt, hogy négy gyermeke van?
– Nem. Azon egyszerű oknál fogva, mert ha nő az ember, akkor egyébként is csak úgy tud érvényesülni a mi társadalmi modellünkben, ha előre megbeszélt és letisztázott támogatás áll mögötte. Bárhol is dolgoztam volna, szükségem lett volna arra, hogy magam mögött tudjak egy biztos támpontot vagy támaszt. Mindegy, hogy ez ki, a férj, a szűkebb vagy a tágabb család, valamelyik nagymama vagy testvér, de az embernek a munkakarrierje építéséhez szüksége van a hátországra. Mert nálunk az az elfogadott nézet, hogy a gyermekek neveltetéséből, iskoláztatásából, de a háztartás eltartásából is az anya veszi ki leginkább a részét. Az anya kötelessége ellátni, etetni, öltöztetni, iskolába indítani a gyerekeket, házi feladatot készíteni velük, s emellett még sütni, főzni, mosni, vasalni, takarítani, és még sorolhatnám, mi minden. Ha már most a munkahelyi karriere miatt a nő ezek közül a feladatok közül valamelyiket nem tudja tökéletesen ellátni, akkor találnia kell maga helyett valaki mást, aki ezt megteszi. Én mindig is hittem egy igazságosabb társadalomban, ahol a fönt említett feladatok sokaságát egyenrangúan osztja meg a két fél, az anya és az apa, és mindenki vállalja a maga részét. Ezért küzdöttem, bárhol jártam és bárhol volt alkalmam beszélni hölgytársaimmal. Tehettem ezt könnyűszerrel, mert a családomat hátországként magam mögött tudtam. Ugyanis nálunk mindenki kivette részét az otthoni teendők ellátásából.
Amikor politikával kezdett foglalkozni, mit tapasztalt: női mivolta előnyt jelentett vagy hátrányt?
– Egyértelmű, hogy a politikában a nők mindig nehezebben érvényesülnek, mint a férfiak, tehát előnyt semmiképpen sem jelenthet. A nemi hovatartozásunkról Michelle Bachelet-nek, Chile egykori elnök asszonyának – aki 2006. március 11-étől 2010. március 11-éig töltötte be ezt a tisztséget – szavai jutnak eszembe, aki azt mondta, hogy egy nő, ha úgy határoz, hogy politikával fog foglalkozni, akkor mindenképpen elsősorban magát kell, hogy megváltoztassa, a gondolkodásmódját, világát, ám ha ezer nő dönt úgy, hogy politizálni fog, ők közösen képesek a politikai rendszer megváltoztatására. Nagy igazság ez, ugyanis minden nő, aki eldönti, hogy önállóan a politikai színtérre lép, hatalmas átváltozáson megy keresztül. Az első, amit nyomban megtapasztalunk, hogy a politikában nincsenek szabályok. Mert mire nagy nehezen elsajátítunk egyfajta politikai szabályfolyamatot, akkor hirtelen minden megváltozik és kezdhetünk mindent elölről. Nekem is ez volt a legelső feladatom, hogy elsajátítsam a szabályokat, megtanuljam azokat alkalmazni, és aztán ugyanolyan gyorsan változtatni, ahogy a helyzet megkívánta. Arra is rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem fontos, hogy én mit gondolok, hogy hogy vagyok, hanem az a lényeg, hogy a többiek mit gondolnak, mit akarnak, és hogy hogy vannak. Alkalmazkodni kell a körülményekhez. Lehet, hogy ezt egy nőnek könnyebb megtennie, mert a magánéletben is ugyanígy vagyunk a dolgokkal, de az is biztos, hogy a politikai életben a hölgyeknek sokkal többet és szorgalmasabban kell dolgozniuk, mint férfitársaiknak, és kétszer annyiszor kell bizonyítaniuk, hogy kiérdemelték a betöltött tisztséget. Az az igazság, hogy a politikai életben a nők esetében folytonos diszkriminációról kell beszélnünk, azon egyszerű oknál fogva, mert kisebbségben vannak. Sokkal több a férfi a politikában, ezért folytonosan leszavaznak bennünket, hiszen a kisebbség a többséggel nehezen tudja felvenni a harcot. A Demokrata Párton belül a női fórumban mondjuk van 100 ember, közülük 30 százalék férfi, 70 pedig nő, én némi viccességgel folyton azt szoktam nekik mondani, hogy most legalább meglátják, milyen érzés kisebbségben lenni, amikor a kisebbség mindig számíthat arra, hogy a többség le fogja szavazni. De félretéve a humort, az az igazság, hogy a nők csak kétszer akkora erőbedobással és munkával tudnak érvényesülni legalább úgy, mint a férfiak. Persze én és a hölgytársaim a '90-es évektől kezdve ott vagyunk Szerbia életében, s ezzel elértük azt, hogy a nők számára egyre vonzóbbá tettük ezt a hivatást.
Hogyan tud hatni a nőkre, hogy mindinkább bekapcsolódjanak a társadalmi életbe és az ország politikájába?
– Azt szoktam mondani, hogy nincs itt semmiféle ördöngösség, csak azt kell csinálni egy nőnek a társadalmi politikai életben, amit tesz nap mint nap. Reggelente, amikor felébredünk, mi, hölgyek úgynevezett csomagtervekben gondolkozunk. Előre megtervezzük a napot, hogy mikor mit fogunk tenni. Pl. elviszem a gyerekeket az iskolába, föltakarítok, leviszem a szemetet, kiveszem a gépből a ruhát és kiteregetek, vasalok valamennyit és elmegyek dolgozni. Majd délután folytatom a megkezdett tevékenységet, főzéssel, a vasalás befejezésével, bevásárlással és fölhívom az anyósomat, a nővéremet meg a barátnőimet. Aztán este, amikor lefekszek, végiggondolom, hogy teljesítettem-e a tervet. Azt mondom a hölgytársaimnak, hogy a politikai életben is ugyanígy kell viselkedni. Ugyanis a politikus, amikor felébred, megtervezi, hogy mit tesz a polgárokért aznap, hova látogat el, milyen ügyet intéz, kiket fogad, és hány feladatot lát el. Nincs itt semmi különbség, csak talán azt kell hozzátennem, hogy a nők otthon is és a politikában is sokkal jobb szervezők, rátermettebben képesek ellátni mindazt, ami rájuk hárul. Sokszor az riasztja el a hölgyeket a politikától, hogy a köztudatban az a hiedelem járja, hogy ez egy piszkos munka. Gondolok itt a sok lopásra, csalásra, becstelenségre, visszaélésre, ami a politikában történik. Erre azt szoktam mondani, hogy nagyon sokat tettünk a '90-es években az ellenzéki harc során azért, hogy demokratikusabb intézményeink legyenek, azóta is, 2000-től mind a mai napig ezen dolgozunk. Így ettől nem kell félni, hanem be kell kapcsolódni a munkába, hogy még jobb legyen, járuljunk hozzá saját tudásunkkal ahhoz, hogy haladjon előre a politikai élet.
Tud-e olyan konkrét esetet említeni, amikor meggyőzött valakit vagy valakiket a hölgytársai közül, hogy bekapcsolódjanak az ország döntéshozatalába?
– Ezer és ezer nő tevékenykedik ma Vajdaságban különböző szinten a politikai életben. Ez egy közös összefogásnak és törekvésnek az eredménye, amely a '90-es évek kezdetén indult. Először 10, majd 100 nő összefogásával, ami mostanra hálózattá terebélyesedett ki. Manapság sokkal nagyobbak a lehetőségek, mint akkor voltak. Könnyebb az érvényesülés is, s összefogással küzdeni tudunk azért, hogy még jobb legyen, hogy haladjunk előre.
Két fia és két lánya van, a lányai közül valamelyik a politikai pályát fogja választani?
– Nem hiszem. Legalábbis eddig nem úgy tűnik. De a lehetőség megadatott nekik, mert a férjemmel olyan szellemben neveltük a gyerekeket, hogy csak a rátermettség és az adottság számított, az, hogy fiú vagy lány, egyáltalán nem volt érdekes, mindegyikük úgy alakíthatta az életét, ahogy jónak látta. Odafigyeltem arra, hogy ne tegyek különbséget a fiú- és a lánygyermekek között. Tőlem sohasem hallotta egyik lányom sem, hogy fiamnak szólítottam volna, ami szokás az anyák körében. Nem, én mindig kislányomnak neveztem őket, s odahatottam, hogy megbecsüljék magukat, a tehetségükhöz és a tudásukhoz mérten alakítsák a jövőjüket, és olyan pályát válasszanak maguknak, ami megfelel nekik. Ha véletlenül valamelyik politikus lesz, az nem rajtam fog múlni.
