Csütörtökön szülőfalujában, Péterrévén, a katolikus temetőben örök nyugalomra helyezték dr. Páll Sándort, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének elnökét, lektort és egyetemi oktatót. Páll Sándor szerdán hunyt el. 56 éves volt.
A gyászszertartáson felolvasták Semjén Zsolt magyar miniszerelnök-helyettes részvétnyilvánítását, aki többek között azt írta: „életét a magyarságnak szentelte, példát mutatva a Kárpát-medencei és a nagyvilágban élő magyaroknak, hogy magyarnak lenni büszkeség”.
Az Újvidéki Egyetem is elbúcsúzott munkatársától, akit buzgó harcosként, egyúttal olyan magyarként őriznek meg emlékezetükben, aki jobban ismerte a szerb nyelvet, mint sok szerb.
Tari István, a VMDK alelnöke gyászbeszédében a délvidéki magyarság legbátrabb és legellentmondásosabb politikusának nevezte az elhunyt pártelnököt: „Hozott magával valamit a hetvenes évek ifjoncainak vagányságából, polgárpukkasztó magatartásából, hisz azok közé a fiatalok közé tartozott, akik lemezlovasként – vidékünkön is – új szakmát csináltak maguknak. Hírnevét makacsságával, szívós kitartásával a háborús évek elején alapozta meg a belgrádi parlamentben, ahol törvénymódosítási javaslataival, folyamatos viszontválaszaival, csípős megjegyzéseivel, a háborús kormányt ostorozó, a szerb honatyákat nyelvük helyes használatára okító magatartásával, a nemzetkisebbségi pártpolitizálás új, addig nem tapasztalt magatartásmintáit kialakítva, pártjának, az akkor még egyetlen és egységes magyar szervezetnek: a VMDK-nak legnépszerűbb politikusa lett. Később is, 1996-tól a szervezet elnökeként, következetesen kiállt a VMDK, a délvidéki magyarság – 1992-ben egységesen elfogadott – területi autonómiájára vonatkozó elképzelése mellett. (…) Emlékezetes marad a hadurakkal, a háború hiénáival a nyilvánosság előtt folytatott kíméletlen vitája. A délvidéki magyarság akkor zárta őt szívébe.
Nevéhez fűződik Óbecse és a környező települések utcái új elnevezésének kialakítása, ahogyan a magyarság zászlajának óbecsei városházára való kifüggesztése is.
Helytörténészként, művelődéstörténészként, tanárként, a szerb–magyar irodalmi kapcsolatok kutatójaként publikált írásaival, könyveivel a hely jó szellemét és a két szomszédos nép közötti igazi megbékélés ügyét szolgálta.”
A politikust családtagjai és barátai mellett számos munkatársa, tisztelője és közéleti személyiség kísérte el utolsó útjára.
