A Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia rendes tagjává választották meg dr. Szalma József jogtudóst, aki levelező tagként már korábban is tevékenyen részt vett az intézet munkájában. Arra kértük, nyilatkozzon a tagság bővüléséről a Magyar Szónak.
– Szerencsésnek tartom, hogy négy új levelező taggal bővült a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia, s közülük hárman a társadalomtudományi osztályba tartoznak, tehát bővítették soraikat. Vajdaság sokszínű kulturális és tudományos térségként okkal és joggal igényelheti, hogy sokkal több tagot kapjon az említett négynél, a legjobb helyzet akkor alakulna ki, ha legalább 40 tagja lehetne az akadémiának a mostani 19 helyett. Vajdaság ezt megérdemelné. Gondolom, a mostani döntés a megszorító intézkedések eredménye volt, mi mégis abban reménykedünk, hogy a legközelebbi választáson a tartományi vezetőség részéről talán nagyobb készség mutatkozik majd a közös megegyezésre, és hozzájárulnak ahhoz, hogy a tudományos tevékenység köre bővülhessen, ami közösségünk és társadalmunk javát fogja szolgálni.
Eddig titkári teendőket látott el az akadémián, így minden bizonnyal nagyobb betekintése volt a munkába. Hogyan látja: a jövőben miként tudják majd a fiatal tudósokat bevonni a tevékenységükbe?
– Az első mandátumon idején elnökségi tag voltam, majd a második mandátumban a társadalomtudományi osztály titkárává választottak. Mi az osztályon kissé szomorkodtunk, mert nagyon kevés tagunk volt, most egy kicsit boldogabbak vagyunk, hogy három kiváló taggal bővülhettünk, ezúttal a művészet, az irodalom területéről. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy nincs minden lefedve a társadalmi osztályon, mert az általunk képviselt tudományos terület teljes reprezentációjától még távol vagyunk. Szeretnénk ezt elérni, és ebbe a feladatba minél több érdeklődőt, rátermett, hozzáértő, felkészült fiatalt bevonni.
Ön mint a vajdasági magyar közösség tagja hogyan tudja szolgálni a közösséget?
– Folyamatban van a kisebbségi jogosultságok helyzetének kutatása, az európai uniós jogszabályok fényében, amely nemcsak a jogra, hanem a kultúrára, az oktatásra és minden más kisebbségi helyzetre és jogosultságra is vonatkozik. Ebből én kiveszem a részemet.
Mit tud tenni a vajdasági magyarságért?
– Az én szerepem talán annyi volt, hogy a szakmámban kellett teljesítenem, a tudományban. A polgárjog általános területén voltam tevékeny, valamint a kötelmi jogban. A hazai és a külföldi folyóiratokban jelentettem meg erre vonatkozólag német, magyar, horvát és angol nyelvű tanulmányokat, több könyvet adtam ki Magyarországon az elmúlt öt évben, sőt Ausztriában és Németországban is, neves kiadóknál. Talán kisebbségi közösségünk előtt nem áll a középpontban, s nem annyira ismert. Ha felmerül a kérdés, hogy mit is tudok tenni, úgy gondolom, fontos, hogy mi, akik a tudományos kutatás nehéz feladatát vállaltuk magunkra, beteljesítsük azt. Ezt először is a tudomány iránti alázat, a pontosság és a kutatás nevében tegyük. Viszont az életben eddig abba a helyzetbe kerültem, hogy segítő célzattal a kisebbségi jogokról is írtam. Ez mindenképpen kisebbségi közösségünk javát szolgálta. Nemcsak az oktatás, a kultúra, a nyelvhasználat és egyéb kisebbségi kérdések területén, hanem öt-hat évvel ezelőtt behatóan foglalkoztam a kettős állampolgárság kérdésével is. Tudjuk, hogy mi történt az anyaországban a kettős állampolgárság ügyében, nem nagyon kecsegtettek bennünket azzal, hogy megkaphatjuk, de mi a Vajdasági Magyar Tudományos Társaságban egy kicsit önszorgalomból és megbízásos alapon is felvállaltuk ennek a kérdésnek a boncolgatását. Elvégeztem a kettős állampolgárság nemzetközi és európai összehasonlítását. Nagy megtiszteltetést jelentett számomra, hogy megbíztak a szakmai tárgyalás vezetésével, az anyaországi bizottsággal, s az általam megírt, már említett könyv a felkészülés volt erre a tárgyalásra. Aki nem politikus, hanem kutató, az mindenre fel akar készülni. Amikor a tárgyalás folyt, Magyarország még nem volt az Európai Unió tagja, tárgyalófelem Horváthné Fekszi Márta volt, aki úgy gondolta, veszélybe kerülhetünk, ha kettős állampolgárságot kapunk. Azt is felvetette, hogy hogyan lehetne megvédeni bennünket, ha veszélybe sodródunk. Azt feleltem neki, hogy ha a magyarországi állampolgár külföldre kerül, s netalán veszélybe sodródik, azt miként hárítja el? Kihez fog fordulni? Az úrhölgy azt válaszolta, hogy bizonyára a nagykövetséghez, tehát nemzetközi úton próbálnak segíteni rajta. Mire én felvetettem neki, hogy esetleg a vajdasági magyar állampolgárokkal is így lehetne tenni: ha már Magyarország nem tud effektív védelmet nyújtani, akkor a nagykövetséghez fordulhatnának. Ezt a beszélgetést anekdotaként idézem a könyvemben. Majd indokként felhozta azt is, hogy ha megadnák a vajdasági magyaroknak a kettős állampolgárságot, akkor az talán Magyarország uniós belépését veszélyeztetné. Sőt, elmondta, hogy az állampolgársági törvényt már egyeztették, és nem lehet többé bántani. Én viszont utaltam az európai állampolgársági egyezményre, mondván: az belső ügy, hogy egy adott ország annak adja meg az állampolgárságot a határán belül, akinek a feltételrendszere szerint megadhatja, mondjuk hovatartozás alapján is. Ezt a nemzeti dolgot az Európai Unió nem fogja felróni, még Magyarországnak sem. Egyébként az egyéni és a csoportos kutatással igyekeztem segíteni a kisebbségi közösség helyzetének feltárását, amit ezentúl a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia berkein belül is folytatni kívánok. Meggyőződésem, hogy a vajdasági tudományos kapacitás már megmutatkozott, hiszen igenis vannak kiemelkedő tudósai. Mert ez a térség tudásban, kutatásban, nyelvben kultúrában, irodalomban nagyon gazdag. Ezt hivatott az akadémia a tudomány által bemutatni.
