Nálunk a gazdasági válság kitörését követően nem született szociális egyezség, olyan, amilyet a munkaadók, a munkavállalók és a kormány szokott kötni, ha egy program megvalósítása érdekében legalább minimális nemzeti együttműködésre van szükség. Volt talán egy kormányprogram, amelyről Cvetković kormányfő már a tavasszal kijelentette, hogy sikeres volt, és hogy túlhaladtuk a válság legmélyebb pontját. Azért említem a szociális egyezséget, mert korábban a privatizáció első éveiben, amikor munkások ezrei maradtak munka nélkül, volt rá kísérlet, mégsem sikerült megállapodni. A vége az lett, hogy a privatizáció terhét többnyire a munkások viselték, különösen azokban az esetekben, amikor a vállalat csődbe ment (minden körzetben százszámra volt ilyen cég), mert abban az esetben a munkások legfeljebb elmaradt fizetéseikre számíthattak (ha időben benyújtották követelésüket a kereskedelmi bírósághoz). Most megint nem született semmilyen egyezség, remélhetőleg mégsem ismétlődik meg a korábbi gyakorlat.
Jó lenne azt hinni, hogy igaza volt a kormányfőnek és valóban túljutottunk a mélyponton, és ezt bizonyítja az is, hogy a jelek szerint szokatlanul csendes ősz elé nézünk, sehol sem tapasztalható komolyabb megmozdulás, munkászúgolódás, sehol sem fenyegetőznek sztrájkkal. (Egyedül a pedagógusok fenyegetőznek, de tanévkezdés idején ezt már megszoktuk tőlük!) Legalábbis nem fenyegetőznek olyan helyen, ahol valóban el tudják indítani a komolyabb elégedetlenségi hullámokat, mint például Kragujevacon, Nišben, Belgrádban. És hallgatnak a szakszervezetek is, mintha tényleg minden a legnagyobb rendben zajlana. Pedig egyes jelek éppenséggel nem erre utalnak. Elég, ha látjuk milyen eredménnyel zárta az első fél évet a nemzeti kőolajipari vállalatunk – fél év alatt 10 milliárd veszteség. Pedig a termelés állítólag nem nagyon esett vissza, csak a szerbiai emberek fogyasztása. (Az is lehet azonban, hogy ez nem egy tipikus példa, hiszen tegnaptól megindult a NIS részvényeivel való kereskedés a tőzsdén, és lehet, hogy az orosz többségi tulajdonos ezzel próbálta megóvni a céget az első nagyobb tőzsdei szélsőségektől.) De itt van a malomipari vállalatok csődje is. Ha a termelőket hallgatjuk, egybehangzó a vélemény, hogy a búza árával való játszadozásból mindig ők húzzák hasznot. Persze azt nem szokták emlegetni, hogy ezeknek a cégeknek mennyi kölcsönt kell felvenniük, hogy felvásárolhassák az egy évre szükséges alapanyagot és ezek a hitelek mennyibe kerülnek.
Nem olyan gazdasági híreket hall az ember tehát, amelyek tényleg megnyugtatóak lennének. Nagyon jó lenne természetesen, ha egy békésebb, dolgosabb ősz elé néznénk, de van egy olyan érzésem, hogy a gazdasági válsággal is úgy vagyunk, mint sok más negatívummal: gyorsan begyűrűzik hozzánk, sokáig lappang és nyomorgat bennünket és akkor csúcsosodik ki, amikor mások már régen elfeledték. Nem vagyok közgazdász, de a józan ítélőképesség azt sugallja, hogy egy nagyon rázós, törésektől sem mentes privatizáción átesett és azt még ki sem heverő gazdaság aligha tud kilábalni a válságból egy időben azokkal, akiknek termelése és tőkeereje is mérhetetlenül nagyobb, mint a miénk.
