Szürcsölgettük a kávét Miroslav Mišković barátommal, s ekkor hirtelen a homlokomra csaptam: miért ne alapítanék telefonszolgáltatási céget? Az elképzelést tett követte, és megszületett a Mobtel – mesélte Bogoljub Karić, bizalmasainak körében Bogi a 2006. évi elnökválasztási korteshadjárat idején egy televíziós élő adásban. Azt kívánta érzékeltetni, ha megválasztanák Szerbia államfőjének, más ügyben is ilyen villámgyorsan cselekedne, s az ország apraja-nagyja tejben-mézben fürödne.
Vajon hitelesnek tekinthetjük-e Karić történetét birodalmának megteremtéséről? A tanúnak megnevezett másik személy, Mišković, bizalmasainak körében Miško nem tartozik a szószátyárok közé, a közvéleménytől elzárkózva gyűjtögette vagyonát, s napjainkban elmondható róla, hogy öltözteti, élelmezi és gyógyítja Szerbia népét. Bőkezűen adományoz is. Kiknek? Ennek megválaszolása igen kockázatos lenne. Maradjunk annyiban, hogy a népkonyhák rászorultjai nem foglalták a nevét hálaimába. Ebből sem vonhatunk le messzemenő következtetést. Talán egyszer kiderül, vajon szerénysége nem tűrte-e el, hogy nyilvánosan dicsőítsék, mint jótevőt, vagy ellenfeleinek van igazuk, akik gúnyosan a nép jót evői közé sorolták.
Ha már a közös vonásoknál és a különbségeknél tartunk: a politikában Mišković látszólag nem kívánt birodalmat alapítani, kerülte a közszereplést, csak elvétve nyilatkozott. Akkor sem szólalt meg, amikor 2001-ben kiszabadult elrablóinak fogságából. Szabadságát nem a bűnözők emberbaráti gesztusának, és nem is a rendőrség hatékonyságának, hanem egyszerűen annak köszönhette, hogy hozzátartozói kifizették a hétmillió márkás váltságdíjat. Elhurcolói főnökének és a pártatlan közvetítőnek a szerepét egy személyben a kiváló színészi képességgel megáldott hivatásos rendőrtiszt, Legija, az Állambiztonsági Szolgálat különleges osztagának alezredese töltötte be.
Ha valaki igazán átérezte, hogy a „hallgatni arany” mondás nem közhely, akkor az Mišković. Abban az átkos időszakban, amikor a köztörvényes bűnözők máról holnapra megtollasodtak, ugyanilyen gyorsan repültek a fejek is. Sohasem derült ki, csupán sejthető, hogy Zoran Todorović Kundak, a világtörténelem leggazdagabb baloldalija az életével fizetett, mert túl sokat tudott a kőolajcsempészésről, s a neki járó százaléknál jóval többet csúsztatott a saját zsebébe. Pavle Bulatović védelmi miniszter tudott egyet s mást a fegyverek titokzatos útjáról. Arkan és kebelbarátja, Badža rendőrtábornok cigarettával látta el az országot és fél Európát. Noha egyikük sem dohányzott, szívügyüknek érezték, hogy e szenvedélybetegek a világpiaci árnál jóval olcsóbban juthassanak hozzá a napi adagjukhoz.
Jogosan vethető fel a kérdés: mi köze Mišković ügyeinek, karrierjének Karić pályafutásához és vállalkozásaihoz, s velük kapcsolatban miért emlegetjük a kivégzésre emlékeztető gyilkosságok sorozatát? Egyszerű a válasz: ugyanannak a miliőnek a gyermekei és termékei valamennyien, s e korszak ismerete nélkül érthetetlen, hogy miként teremthette meg birodalmát Karić és Mišković egy krajcár tőke nélkül.
A nyilvánosságra hozott rendkívül kevés okmányból annyi kihámozható, hogy Bogoljub Karić 1994-ben Mirko Marjanović akkori miniszterelnökkel kötött szerződést a Mobtel létrehozásáról. Nem bíbelődtek a részletkérdésekkel, az új cég három évig engedély nélkül fejlesztette hálózatát. Azt egyelőre homály fedi, hogy az állami postaforgalmi vállalat milyen mértékben támogatta névleges vetélytársát, például épületek és berendezések átengedésével. Mintha mindez több száz éve történt volna, kideríthetetlen, hogy Karić kiknek fizetett az előbbiekért a nyereségből. Annyi biztos, hogy az államnak és a postának nem. Az sem mendemonda, hogy havonta jóval több pénzt vágott zsebre, mint amennyi az egyesült Németország kancellárjának egész évi jövedelme.
Ennyi esztendő után az igazságszolgáltatás a nép nevében most emelt vádat Bogoljub, valamint testvére, Sreten Karić és még 14 személy ellen. Azzal vádolják őket, hogy a Mobtelt megkárosítva több mint hatvanmillió eurót utaltak át magánszámláikra, s más törvénysértő ügyleteikkel csillagászati összegeket vágtak zsebre.
A vádemeléssel egyidejűleg Milka Forcan, Miroslav Mišković trösztjének vezetője nyilvánosan azzal vádolta meg egykori főnökét, hogy anyagilag támogatta a legbefolyásosabb politikai pártokat, s ezzel korlátlan hatalomra tett szert, törvénytelen módon gazdagodott meg, ellenlábasait pedig börtönbe juttatta. Ha igazat mondott, akkor a bizalmasainak körében Miškónak becézett egyénnek arra a bizonyos padra kellene ülnie. Ha hazudott, akkor önmagának jelölte ki ezt a helyet.
Bogitól, Miškótól, Milkától, bárki mástól elvonatkoztatva, egyértelmű, hogy Szerbia gazdaságának elképzelt gyeplője nem adható felelőtlenek kezébe.
