Mára már csak romok maradtak az egykori kastélyból
Az ’56-os magyar forradalom fél évszázados évfordulójára készített tanulmányában dr. Szőke Anna egyik adatközlőjeként Baranyi Antalt jelölte meg. Vele beszélgettünk mi is az akkori eseményekről, körülményekről. Mint mondja nem volt kötődött különösebben a menekültekhez, csak néha beszélgetett velük.
Baranyi Antal
Ő is úgy emlékszik, hogy 1956 novemberében, a hónap második felében érkeztek az első menekültek, vonaton és kocsikon szállították őket a Pecze-kastélyba, a falu fölötti dombon, a település szélétől néhány száz méterre levő, akkor még valóban kastélynak számító épületbe.
– Kubikos voltam, mint nagyon sokan mások a faluból, és a környéken mindenfelé dolgoztunk, később a DTD keretében Verbásztól Óbecséig szinte mindenütt. A közelebbi helyekről, Verbászról, Kuláról, Cservenkáról naponta hazabicikliztünk, a messzebb helyekről csak hétvégeken. Aludtunk, ahol tudtunk, legtöbbször fészerekben, pajtákban, istállókban… 1956-ban, úgy emlékszem, éppen Torzsán dolgoztunk. Persze mindennapos téma volt, hogy mi történik Magyarországon. Nem kaptunk akkoriban olyan sok információt semmiről, mint manapság. Aki hallgatta a rádiót, az mesélte tovább azt, amit hallott. Így értesültünk az eseményekről, de alapjában tudtuk, mi történik. Apámnak korábban volt egy úgynevezett kristályos rádiója, amelyet csak a fülhallgatón keresztül tudott hallgatni, de akkor vett egy igazi készüléket és azon hallgattuk a híreket – meséli a ma nyolcvannyolc éves beszélgetőtársam.
Tudja ő is, hogy a nagy befogadóközpont Palicson volt, de úgy látszik, annyira megnövekedett a létszám, hogy újabb helyeket kellett keresni és így esett a választás a kishegyesi Pecze-kastélyra, amelynek ma már csak a romjai vannak meg.
– A Pecze-kastélyban szállásolták el őket. Időnként vittünk nekik élelmet, mert voltak ott gyerekek is. Ők néha játszottak a falubeli gyerekekkel is. Meg persze néha egy kis ital is került a kosárba. Nekünk sem tiltották, hogy odamenjünk és beszélgessünk velük, de ők jó ideig nem hagyhatták el a kastély területét. Nem katonák, hanem civil ruhás belügyesek őrizték őket, ők felügyeltek a rendre. Úgy tudom, kaptak rendszeresen enni, az egyik belügyes felesége főzött rájuk a kastély konyhájában. Senki sem hallott olyasmit, hogy valami baj vagy balhé történt volna. A kastély körül akkor még álltak a szolgálati lakások meg a gazdasági melléképületek is, de a menekülteket a kastélyban tartották – meséli Baranyi Antal.
Az akkor harmincas éveit taposó legényember el-ellátogatott hozzájuk.
– Tulajdonképpen úgy kerültem velük kapcsolatba, hogy a sógoroméknak a Verbászi út végén, a falu legszélén volt a házuk, csak néhány száz méterre voltunk a Pecze-kastélytól és mi, legények néhányan elmentünk megnézni őket, mert hát tudtuk, hogy vannak közöttük lányok is. De az volt a baj, hogy őket meg nem engedték be a faluba, a bálba. Később, úgy tudom, bejöhettek már a faluba is. Ekkor mesélte az egyik, hogy ő segítette Mindszenthy bíborost, hogy az amerikai követségre szökjön, meg hogy más papokat is mentett az oroszok elől. Azóta sem tudom, hogy igazat mondott-e. Igazából nem nagyon hetvenkedtünk mi sem akkoriban. Még nagyon éltek bennünk a közelmúlt eseményei, amikor sohasem tudhattuk, mikor kinek kell szednie kézbe vehető vagyonkáját, pakolhat és mehet… Tartósabb kapcsolatokat sem teremtettünk velük, nem kértünk tőlük és nem adtunk címeket. A keleti fronton mellettem halt meg egy istensegítsi fiú s a háború után valahogy megtaláltak és kértek tanúskodjak, hogy halottá nyilváníthassák. A belügyben meg azt tanácsolták, hogy ne nagyon ártsam magam bele az ilyesmibe. Ilyen idők voltak, könnyen elvitték még akkor is az embert, s ha elvitték, rendszerint el is tűnt a süllyesztőben.
Az ötvenhatos menekültek csak pár hónapig tartózkodtak Kishegyesen. A következő év tavaszára már mind elvitték őket más táborokba, vagy megkapták a hivatalos okmányokat, hogy külföldre távozhatnak.
