Huszonkét évesen megpróbálkoztam a cigarettával. Eredmény: köhögés, fuldoklás és rosszullét, s végül egy fél almának köszönhetően lettem jobban. Egy évvel később egy Café Créme nevű zsenge szivarkával tettem még egy kísérletet, de mivel azon a szombat estén is ugyanúgy reagált a szervezetem, mint az első cigaretta esetében, beláttam, úgy vagyok a dohányzással, mint Bud Spencer a hastánccal: ami nem megy, azt nem kell erőltetni.
Pedig otthon olyan „neveltetést” kaptam, hogy nekem bizony a nagy cigisek (sárga ujjak a nikotintól, folyamatos, csúnya köhögés), között lenne a helyem, hiszen nálunk cigarettára naponta minimum kétszer annyi pénz ment el, mint kenyérre. Talán ezért nem is zavart, ha valaki a társaságomban rágyújtott, mivel megszoktam a füstöt a kocsiban, a fürdőszobában, a nappaliban, a konyhában... Mondtam is a kollégáknak, ismerősöknek, az én jelenlétemben nyugodtan gyújtsanak rá, engem nem zavar a füst. És, ha hiszik, ha nem, valóban nem zavart. Egészen 2007 decemberéig, amikor egy olyan házba költöztem, amelyben az elmúlt ötven évben soha senki rá nem gyújtott. Két hónappal később azt vettem észre, ha felém jön a füst, mint a kisgyerek, aki játszik vele, fújom a másik irányba. Hétvégenként elkezdtem kerülni azokat a szórakozóhelyeket, ahol tudtam, hogy sokan lesznek, és sokan rá is gyújtanak. Néhányszor megjártam: megdörzsöltem a szemem, s attól kezdve csak pislogtam, de hiába, mert csípett a füst. Ekkor jobbnak láttam hazamenni, s a cigiszagú ruháimat azonnal a szennyeskosárba dobni. Igaz, ettől még a füst okozta irritáció nem múlt el…
Örültem nagyon, mikor először kimondta a törvény, hogy ott, ahol van nem dohányzó személy is az irodában, nem szabad rágyújtani, s ki kell jelölni egy helyiséget, ahol lehet cigarettázni. De nemcsak én örültem, az asztmával küszködő kolléganőm is boldog volt, hogy többé nem lesz cigifüst az irodájában. Aztán rájöttünk, korán ittunk a medve bőrére. Amikor a nem dohányzók nem voltak az irodában, mindenki ott cigizett, ahol éppen kedve szottyant. Persze tudom én, a megszokás nagy úr, és az évek során megszerzett, kapott, örökölt jogokat, kiváltságokat nem lehet egyik napról a másikra elvenni, megváltoztatni. A legembertelenebb látvány az volt, mikor vasárnap az asztmás kolléganő asztalán egy hamutartó hevert, tíz cigarettacsikkel…
Tavaly Horvátországban volt alkalmam megtapasztalni, hogy a szórakozóhelyeken mennyire komolyan veszik a törvényt: senki nem gyújtott rá ott, ahol tilos volt. Mától Szerbiában valami hasonló dolognak kellene történnie. Kellene, mivel nem vagyok benne biztos, hogy aki eddig nem azt a kijelölt helyiséget használta dohányzónak, az majd mától másként cselekszik. De mit tegyen a tanár, az orvos és a többiek, akiknek még kijelölt helyük sincs cigarettázásra? A törvény az törvény, nem cigizhetnek a munkahelyen. Ha jövő héten nem lehet majd csokoládét enni a munkahelyen, én se fogok azt enni. Hogy ez egy nagyon rossz példa? Nem hinném, hiszen én legalább annyira szeretem a csokoládét, mint a dohányosok a cigit.
A nem dohányzók nevében „csak” azt kérném, hogy aki nem igényli a „mérget”, az ne kapjon mástól semennyit. Olyan óriási és teljesíthetetlen kérés ez? S hiába vannak nekünk, nem dohányzóknak elképzeléseink a levegő tisztaságáról, az egész csak egy füstbe ment terv lesz?
