Negyven, negyvenöt évvel ezelőtt (aki elég idős, emlékezik rá), szociológiaóráink a decentralizáció fogalmának hangoztatásával kezdődtek és ezzel is fejeződtek be. Ennek ellenére nem tudtuk megérteni, hogy miért vádolják a központokat azzal, hogy másfajta döntést hoznak a fővárosiak, mint a helybeliek. A tartomány és a köztársaság fennhatósága körüli viták idején a nyolcvanas években egyik politikusunk azt mondta „nem ismeritek ti azt a helyzetet, amikor egy ceruzáért is Belgrádba kell menni”. A kilencvenes években azután megismertük ezt is, meg az állami szintre emelt szabad rablást is. Ez a rendszer sajnos azóta szinte jottányit sem változott.
A politikusok most beszélgetni kezdtek a pártok szerepéről is meg a decentralizációról is, és bár e két dolognak első látásra nem sok köze van egymáshoz, nagyon is szorosan kapcsolódnak. A pártok szerepe a választások rendszerében olyan, hogy szinte minden szinten megvalósítható a kizárólagos hatalom. Nem vallom azt a nézetet mint a kommunisták, ti. hogy rajtuk kívül minden párt bűnös, és a rossz megtestesítői, azt mégis meg kell állapítani, hogy a részarányos választási rendszer abszolutizálásával (minden szinten történő alkalmazásával) a pártok, a pártvezetések a pártbürokrácia került, vagy kerül előtérbe. Ez önmagában még nem lenne gond, de tudvalevő, hogy a pártokon belüli viszonyok (sajnos nemcsak nálunk, hanem Európa-szerte) nem nevezhetők egyértelműen demokratikusnak: a döntések meghozatalakor a párton belüli kapcsolatok, ismeretségek, érdekcsoporti vélemények és érdekek fontosabbak, vagy legalább olyan fontosak, mint a szavazatok. Nem kell tehát csodálkozni, amikor egy adott párt a belső viszonyait, hatalomra kerülve kivetíti a társadalomra és a közpénzeket kapcsolatok alapján utalják át úgynevezett „kormányközeli cégeknek”. A pártokon belül ugyanis ez az elfogadott gyakorlat.
Egy centrálisan felépített államban tehát, amelyben a politikai rendszer még fokozza a pártvezetők és pártbürokráciák abszolút hatalmát, furcsának tűnik, hogy a pártvezetők kezdenek beszélni a decentralizációról, hiszen számukra éppen a meglevő az ideális megoldás. Biztos, hogy nem jóhiszeműségből és holmi jóakaratból kezdtek a decentralizációról beszélni, hanem azért, mert bajok vannak. Egyrészt, mert kiderült, hogy nem egész tíz év alatt több mint ezerkétszáz település tűnt el a fővárostól délre és nem is annyira a népszaporulat hiánya miatt, hanem sokkal inkább az elvándorlás következtében. Másrészt azért, mert a városok duzzadása, duzzasztása napról napra növeli a városokban a szociálisan lecsúszottak kritikus tömegét. A falvak eddig mindig megteremtették legalább az önellátás szintjét minden ott élő számára, megszűnésük után ez a feladat a városokra hárulna. A városok azonban most már gyakran akkorák, hogy (akár egy túlsúlyos ember) terhet jelentenek önmaguk számára is és bármekkora is az igyekezet, szociális szempontból érzéketlenné váltak.
A politikusok tehát azért kacsingatnak a decentralizáció felé, mert le szeretnék venni a központokra nehezedő szociális nyomást. Azonban, ha megmarad ugyanaz a belgrádi bürokrácia, amelynek látóköre bezárul Banovo Brdónál és Zemun Poljenál és a feladatok átpasszolása után is majd ők lesznek a jóváhagyó aláírók és pecsétnyomogatók, akkor nem tettünk túl sokat, mert a begyűjtött pénzek jókora része megy el a „készséges aláírók” fizetésére. A feladatok és hatáskörök átadása jó lenne, ha a felelős ügyintézés átadását is jelentené.
A két törekvés tehát – vagyis a decentralizáció és a választási rendszer megváltoztatása – itt kapcsolódik egymáshoz. Tudatosítani kell, hogy az állami bürokrácia és a pártbürokrácia hatalmának korlátozása ugyanannak a folyamatnak a két oldala. Komolyabban azonban majd csak akkor vehetjük ezeket a pártvezetői szólamokat, ha javaslatok, törvényjavaslatok formájában is a parlament elé kerülnek. Addig az egész csak balloneregetés, amire eddig már volt példa éppen elég.
