Papp Júlia (Fotó: Papp Imre)
Beszélgetőtársam a bácsfeketehegyi Izida Anya- és Gyermekvédelmi Egyesület elnöke, amely társaság évek óta civil szerveződési alapon próbál segítséget nyújtani a sérült gyerekeknek és szüleiknek. Ezúttal azonban nem az egyesület munkájáról beszélgettünk, inkább a testileg vagy lelkileg sérült emberek társadalmi helyzetéről, a nap mint nap jelentkező gondokról, a társadalmi elfogadottság szintjéről… Papp Júlia nemcsak egyesületi elnök, hanem maga is egy sérült gyermek anyja, egészen pontosan tudja a legégetőbb gondokat.
– Alapvetően minden felmérés azt állapítja meg, hogy a fogyatékkal élők túlnyomó többsége szegénységben él, egy kicsit a társadalom peremére szorul, valaki segítségére mindig rászorulnak. Sokban javítaná a helyzetet, ha ezek az emberek munkához tudnának jutni, s ezért is teszünk meg mi az egyesületben mindent, hogy ezek az emberek valamilyen képesítést szerezzenek. Nálunk például elsajátíthatják az üvegházas teendőket, s nagyon sokat jelentene, ha egyesek ennek alapján akár önellátó munkába fognának. Segít természetesen az a törvényes rendelkezés is, hogy minden húsz embernél nagyobb létszámot foglalkoztató cég köteles egy sérült embert is alkalmazni. Ilyen alapon a községből hárman dolgoznak, közülük ketten a cipőiparban, és el kell mondani, hogy megállták a helyüket, takarításra vették fel őket, s mára mindketten a ragasztórészlegben dolgoznak. Ők az értelmi fogyatékosok enyhe kategóriájába tartoznak, akik egyéb vonatkozásban teljesen egészségesek. Megállták tehát a helyüket, és jellemző rájuk, hogy nagy lendülettel dolgoznak – mondja Papp Júlia.
A községben az elmúlt néhány év alatt sikerült megoldani az akadálymentesítést, legalább a legfontosabb intézményekben.
– Őszintén örülünk annak, hogy a község területén sok intézményben megoldották az akadálymentesítést, vagyis azt, hogy kerekes székkel is meg lehet őket közelíteni. Persze javítani mindig lehet a feltételeken. Nem egy esetben ezek a rámpák olyan meredekek, hogy egy egészséges ember sem tudna felkapaszkodni rajtuk. Fontos, hogy elkezdődött, és figyelnek most már erre is. A legfontosabb azonban továbbra is az, hogy ezek az emberek kapjanak munkát, vagyis maguk teremtsék meg a megélhetésüket. A községben most készül a falusi turizmus fejlesztésére alapozó stratégiai terv, amelynek kidolgozásában mi is részesek vagyunk. Kézimunkázóink, kézműveseink jól beilleszkednek ebbe a tevékenységbe. Olyan lehetőségeket látunk ezen a téren, amelyeket valóban ki lehetne használni – vélekedik az Izida elnöke.
Az Izida üvegháza
A beszélgetéseknek mindig érzékeny része az anyagi juttatások kérdése. Sokan, mint az elnök asszony mondja, meg vannak győződve arról, hogy azok az anyukák vagy szülők, akik sérült gyerekük miatt otthon maradnak, hivatásos anyaként nagyon jól járnak. Az igazság sajnos mégis az, hogy ezek a juttatások minimálisak. Ezeknek az embereknek a többsége nem tud meglenni mások segítsége nélkül, s ha szükség van külső munkaerő alkalmazására, a szülőnek minden megkeresett pénze rámehet.
– A szociális juttatások esetében nagyon nagy különbségek mutatkoznak egyes kategóriák között. A fogyatékosoknak járó 15–16 ezer dináros juttatás jóval kevesebb, mint amit az árva gyerekek nevelői kapnak. Ezeknek a gyerekeknek, fiataloknak vagy akár felnőtteknek is a nagyobb része nem tud egyedül élni, és ez nagy anyagi terhet is róhat az adott családra. Jó lenne ezeket a dolgokat a törvényekben tisztázni, és lehetőleg megszüntetni az aránytalanságokat. A családoknak nagy segítséget jelentene az is, amit mi tudunk felkínálni egyesületünkön belül, hogy napközben foglalkoztatjuk őket, csak az a gond, hogy mi mindezt volontőr alapon és többnyire szaktudás nélkül műveljük. Nagyon nagy szükségünk lenne arra, hogy az állam lehetővé tegye számunkra szakemberek alkalmazását is – hívja fel a figyelmet Papp Júlia.
A legfontosabb, mint beszélgetőtársam mondja, az lenne, ha az értelmi és testi fogyatékosok kérdése nem lenne tabu, mert gyakorlatilag még ma is így kezeli a közösség.
– A társadalmi elfogadottság meggyőződésem szerint javulóban van, sokkal többet foglalkozunk a sérültek kérdésével, mint korábban, de azt tapasztalom, hogy menekülünk attól, hogy bele is mélyedjünk a kérdésekbe. Szerintem például megoldatlan ezeknek az embereknek az oktatása, a továbbtanulása. Az inkluzív oktatással megszűntek a speciális tagozatok, amelyek lehetővé tették, hogy a sérült gyerekek is előbbre juthassanak. Nem vagyok pedagógus, de szinte biztos, hogy egy-egy pedagógus nem tudja ilyen széles képességi skálán igényeik szerint foglalkoztatni a gyerekeket. Ezt támasztja alá az a tény, hogy az iskolák volontőreinket kérik fel egyik-másik esetben az egyéni foglakozásokra. Szinte lehetetlen a továbbtanulás is, mert ezek a fiatalok állandó kíséretre szorulnak. A társadalmi elfogadottságra azonban leginkább az a jellemző, hogy a szülők elfogadják ugyan a megváltoztathatatlant, de beszélni nem tudnak, nem akarnak róla – mondta Papp Júlia.
