Kedves atya!
Az utóbbi években több dolog aggasztott engem. Előfordult, hogy rágódtam, idegeskedtem, talán még rettegtem is bizonyos helyzetek kialakulásától, ami a jövőmben/jövőnkben várható. A képzeletemben elképzeltem és láttam a dolgok rossz felé alakulását, melytől szinte elrettentem, és bíztam, reméltem a jót: azt, hogy az események mégis jó irányt vesznek majd. Imádkoztam, kérve Istent, segítsen. Néha mégis féltem.
Aztán valahogy el tudtam engedni ezt a félelmet, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy minden megoldódott. És minden jó lett. Talán másképp alakult, mint ahogyan szerintem jó lett volna: Isten másként rendezte, néha egészen meglepő fordulatokat iktatva be az életünkbe, de sokkal szebb és boldogabb végkimenetele lett mindennek, mint ahogyan azt én bármikor a szegényes képzeletemben kiötlöttem.
Ilyenkor azt mondom én is magamnak, amit a Lk 8,25-ben olvasok: hát hol van az én hitem?
Köszönöm, ha leírja a véleményét, tanácsát. Róza
Ezt nemcsak a levélírónk, hanem mindnyájan elmondhatjuk.
Az utóbbi években, évtizedekben, évszázadokban egyre több dolog aggaszt mindnyájunkat. Mindennap előfordul, hogy rágódunk, idegeskedünk, rettegünk bizonyos helyzetek kialakulásától, amelyek a jövőben várhatóak. A képzeletünkben megfestjük és látjuk a dolgok rossz felé alakulását, melytől szinte elrettenünk, és már nem is tudunk bízni, remélni abban, hogy az események mégis jó irányt vesznek.
Az állandó aggodalmaskodás és rettegés elhatalmasodásának több oka van.
Az egyik az, hogy az utóbbi évszázadokban, évtizedekben, években rohamosan fejlődött a hírközlés – újságok, rádió, tévé, világháló, mobil által –, aminek következtében az informáltság szempontjából a földgolyó egy falu lett. Mindegyikünkhöz mindennap minden rossz hír eljut az egész világból és közvetlen környezetünkből. A rossz hírek pedig menthetetlenül aggasztanak minket, rágódunk rajtuk, idegeskedünk miattuk, rettegünk tőlük. A képzeletünkben úgy jelennek meg, hogy továbbra is végzetesen történni fognak, és velünk is biztosan meg fognak történni. Mázsás súlyként nehezednek a lelkünkre. Olyanok, mint a híres Damoklész-kard, amely állandóan ott lebeg a halálra ítélt feje felett, aki remegve várja, mikor sújt le rá. Ezért valóban nem tudunk bízni, remélni a dolgok jobbra fordulásában, és teljesen pesszimistákká, borúlátókká, vészjóslókká válunk.
A másik ok az, hogy az utóbbi évszázadokban, évtizedekben, években rohamosan épült le az istenhit (racionalizmus, szekularizáció, fasizmus, szocializmus, kapitalizmus, relativizmus, konzumizmus, hedonizmus, genderideológia stb. által), annyira, hogy az istennélküliség tömegessé vált, és az isteni Gondviselés szempontjából az emberiség Istentől elhagyott lett. Korszakunk jó ismerői azt mondják, hogy jelenleg az emberiségben a keresztre feszített Istenember ezt kiáltja: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” A tömegesen hitetlenné váló emberek nem látják az isteni Gondviselést a világ fölött. Csak azt látják, hogy a rossz menthetetlenül bekövetkezik, ami azt a benyomást kelti, hogy Isten teljesen magára hagyta az emberiséget, és az így megállíthatatlanul rohan a vesztébe. Ezért van az, hogy hiába reménykedünk a jóban, az események nem ezt az irányt veszik.
Az állandó aggodalmaskodás és rettegés elhatalmasodása legyőzésének egyik módja az, hogy ne „táplálkozzunk” a világból és a környezetünkből jövő rossz hírekkel. A táplálkozás kifejezést olyan értelemben használom, hogy szűrő nélkül isszuk magunkba ezeket a negatív közléseket. Szinte babonás hiszékenységgel mindent elhiszünk, amit mondanak, és mindent elraktározunk a memóriánkba. Így ezekkel a rossz dolgokkal tápláljuk a lelkivilágunkat, ezeket „esszük-isszuk” magunkba, ami valójában egyfajta lelki környezetszennyezés. Ezek a rémisztő dolgok jönnek aztán elő énünk mély rétegeiből, „beszennyezik” a gondolatainkat, érzéseinket, világlátásunkat, és borúlátókká, idegeskedőkké, szorongókká tesznek minket. Hasonló értelemben mondja Jézus: „Belülről, az emberek szívéből erednek a gonosz gondolatok, … és beszennyezik az embert.” (vö. Mk 7,21.23.)
Tudnunk kell, mi történik a világban és körülöttünk. De ezeket a híreket meg kell szűrnünk. Csak az esemény tényét szabad befogadnunk, az esemény lefestését, részletezését pedig ki kell szűrnünk. Az események részletes magyarázata ugyanis egyfajta szenny, mert azt mindig rosszindulatú célzattal fogalmazzák meg.
Ezt a szűrést úgy kell csinálni, hogy „látom, de nem nézem; hallom, de nem hallgatom”. Így nem hatnak ránk negatívan, nem befolyásolnak nyomasztóan az információk, nem formálnak, azaz nem deformálnak minket.
Ugyanakkor kutatnunk kell a jó híreket, azokat meg kell hallgatnunk, keresnünk kell a jó eseményeket, azokat alaposan meg kell nézni, ezeket minden részletükben magunkba kell vennünk, lelki táplálékként „enni és inni” őket, ezekkel kell betölteni lelki világunkat. Minden jó hír ugyanis igazi „evangélium”, azaz örömhír. Ha ezekkel tápláljuk a lelkivilágunkat, akkor énünk legmélyebb rétegéből, onnét, ahol Isten lakozik bennünk, ezek jönnek a felszínre, és „megtisztítják” a gondolatainkat, érzéseinket, világlátásunkat, és derűlátókká, bizakodókká, felszabadultakká tesznek minket. Hasonló értelemben mondja Jézus: „A jó ember jót hoz elő szívének jó kincséből, mert a szív bőségéből szól a száj.” (Lk 6,45)
Egy szóval a mi világlátásunk attól függ, hogy milyen hírekkel táplálkozunk: ha rossz hírekkel, akkor borúlátók vagyunk, ha jó hírekkel, akkor derűlátók.
Minden ily módon megteremtett derűlátásunk ellenére a mindenkit érintő tragikus események jönni fognak. De hogy mindaz mégsem lesz végzetes tragédia, arról biztosít minket az Istentől elhagyott Istenember rettenetes tragédiájának a kimenetele: nem megsemmisüléssel, hanem feltámadással, nem összeomlással, hanem felépüléssel, nem háborúval, hanem békével, nem halállal, hanem új élettel ért véget.
Hasonlóképpen a jelenlegi világunknak aggasztó, idegesítő, rémisztő tragikus eseményei sem megsemmisülésbe, összeomlásba, háborúba, meghalásba torkollanak, hanem feltámadásba, felépülésbe, békébe, új életbe. Ilyen értelemben mondta Jézus: „Harcokról és háborús hírekről fogtok majd hallani. Vigyázzatok majd, meg ne rémüljetek. Ennek be kell következni, de ez még nem a vég. Az eljövendő Isten-országnak az örömhírét hirdetni fogják az egész világon, tanúságot tesznek róla minden nép előtt – és akkor eljön majd a vég.” (Mt 24,6.14)
A feltámadt Jézus, mint a világ Ura, akinek „kezébe adatott minden hatalom a mennyben és földön” (Mt 28,18) állandóan munkálkodik az emberiség és a világ megmentésén és üdvözítésén. Minden rosszból kihozza a jót, minden megölt emberéletet feltámaszt, minden romot felépít, minden háborút befejez és megteremti a békét. „Én veletek vagyok minden nap a világ végéig, ezért semmilyen viharban ne rémüldözzetek, mindent a javatokra fordítok” – mondta Ő utolsó „jóhírként” a Máté evangéliumban.
Erről tanúságot tesz levélírónk is:
„Imádkoztam, kérve Istent, segítsen. Néha mégis féltem. Aztán valahogy el tudtam engedni ezt a félelmet, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy minden megoldódott. És minden jó lett. Talán másképp alakult, mint ahogyan szerintem jó lett volna: Isten másként rendezte, néha egészen meglepő fordulatokat iktatva be az életünkbe, de sokkal szebb és boldogabb végkimenetele lett mindennek, mint ahogyan azt én bármikor a szegényes képzeletemben kiötlöttem.”
Csak a hitet nem szabad elveszítenünk. Nehogy ránk vonatkozóan mondja Jézus, ahogy mondta a viharban megrémült tanítványoknak: „Hol van a ti hitetek?”
