Már az is elgondolkodtató, mi a magyarázata, miután egy nagy példányszámú hazai újság kiszivárogtatta Jezdimir Vasiljević, a hírhedt Jezdo Gazda, a Jugoskandik álbank névleges tulajdonosa hollandiai letartóztatásának hírét, többnapos késéssel hivatalosan csak ekkor erősítették meg.
Engedtessék meg azonban nekem, hogy egy országos méretű fosztogatás szégyenteljes ügyének papírra vetését azzal kezdjem, miért hidegült el kapcsolatom egy nagyon jó szomszédommal, aki számtalanszor nagy szolgálatot tett nekem: díjmentesen megjavította az akkoriban igencsak elöregedett autóm kisebb hibáit, nem kellett mestert hívni, ha leállt valamelyik háztartási gép. Azon a bizonyos napon visszavittem neki az akkumulátortöltőt, s mint a politika iránt érdeklődő ember, azt kérdezte, mi újság.
Annyi év eltelte ellenére ma is fogom a fejem, miért nem álltam elő valami jelentéktelen eseménnyel, hiszen annyi mindent elhallgatott az állami propaganda. Mi az ördög ütött belém, hogy a legféltettebb titkot árultam el? Öntetszelgés, hogy az újságíró mégiscsak többet tud az átlagembernél?
Az történt ugyanis, hogy lapunk budapesti tudósítója jelentette: Jezdo Gazda kijátszotta a hatalom éberségét, csalafinta módon megszökött, s budapesti sajtóértekezletén bejelentette piramisbankjának csődjét, s minden tudósítónak aranyérmével kedveskedett. Az újságírói etika tiltja ajándék elfogadását olyan személytől, akiről a cikk szól, de mivel mindenki odatartotta a markát, a mi emberünk is zsebébe csúsztatta.
Felforrósodott a légkör a szerkesztőségben, vajon közöljük-e a szenzációs fordulat hírét, hiszen ezt semmilyen más forrás nem erősítette meg, a hivatalos hírügynökség pedig hallgatott. A tanakodásnak az lett a vége, hogy megjelent a tudósítás.
Jezdo Gazda meglépéséről, az aranyérmékről meséltem ámuló szomszédomnak. A felesége is hüledezett, s marasztalt, mindjárt kisül a görhe, házi tarhót is készített, s amíg vacsorázunk, megnézzük a televízió esti hírösszefoglalóját.
Megakadt a finom falat a torkomon: a szigorú tekintetű, fenyegető hangnemben szóló bemondó figyelmeztette – ahogyan akkor mondták – a népet, hogy ne üljön föl a külföldi ellenség bérencei, a hazaárulók híresztelésének, hogy megingott a bizalom a magánbankok iránt. Épp ellenkezőleg: több pénzt helyeznek letétbe, mint amennyit felvesznek. Megszólaltattak több polgárt is, akik felháborodásuknak adtak hangot a rosszindulatú mendemondák miatt. Mintha összebeszéltek volna, valamennyien azt ismételgették, aki a magánbankok hitelét rontja, az Szerbia ellensége.
Nem volt az az én szomszédom sem soviniszta, sem nacionalista, hanem egy jóhiszemű polgár, aki miért is feltételezte volna, hogy legmagasabb szinten szemérmetlenül hazudnak neki, nem róható hát fel, hogy megütközve nézett rám: elvetemült hazaárulót lát vendégül.
Napjainkban a szakembereknek köszönhetően mindent tudunk az álbankok létrehozásának, működésének, összeomlásának okáról. A múlt évszázad kilencvenes éveinek kezdetén a hatalom véglegesen lemondott a lakosság valutatartalékának hagyományos begyűjtéséről, s olyan módszert eszelt ki, amellyel – ha nem is állt összhangban a közgazdaságtan akadémiai értelmezésével – több mint másfél év alatt óriási összeget csalt ki a polgároktól, s még kötelezettséget sem kellett vállalnia, hogy valaha is visszaadja.
Albániában szintén a hatalom áldásával piramisbankok létesítésével kifosztották a lakosságot, s amikor kiderült a csalás, népfelkelés tört ki, összeomlott az állam. Szerbiában nem mozdult meg a tömeg. Háborúk dúltak, a hatalom, a propaganda, az értelmiség egy része azt szajkózta, hogy e nemzedékre hárul a magasztos feladat a nemzet egyesítése évszázados álmának teljesítésében. Hazafiatlan cselekedet lett volna-e történelmi nemes célnak feltüntetett harc idején holmi anyagi veszteség miatt háborogni.
