Szokatlan időpontban indulok útnak, mégis visz a lábam. Este tíz óra van, Kisradanovácon már pihenni készülnek az emberek. A hosszú, poros, göröngyös Ferenczi Ibolya utca végén azonban egy maroknyi ember tűnik fel. Mire odaérek, mindenki gyertyát gyújt, gyermekek, fiatalok, idősek. Együtt emlékeznek április 15-ére. Tíz évvel ezelőtt este tíz órakor Szabadkán ebbe az utcába esett le az első NATO-bomba. Csak a szerencsének köszönhető, hogy nem követelt életet a támadás.
Az emlékezők érdeklődve néznek, nem szoktak hozzá az idegenekhez, ezeken az éjszakákon együtt, összefogásban – ahogy tíz évvel ezelőtt is tették –, csendben emlékeztek eddig minden évben. Most azonban az ő kérésükre érkezem a helyszínre. Nem szívesen gondolnak vissza arra az éjszakára, mégis sokat mesélnek róla. A rossz emlékek mellett mindenki arról beszél, példaértékű volt akkor az összefogás, mindenkire számítani lehetett, s csak azt figyelték, kinek, hogyan tudnak segíteni.
– Igazából azért gyújtunk gyertyát azóta minden év április 15-én este, mert ezzel adunk hálát, hogy senki sem halt meg akkor. Olyan nagy szerencsénk volt. Viszont nagyon csúnya emlék mindenki számára – meséli Király Pál. – A bomba a kerítés mellé esett, a házat félig lerombolta. Az összes környező házban kirepültek az ablakok és az ajtók, lerepültek a cserepek a tetőről. Az áram is megszűnt és a telefon is, fél órának el kellett telnie, mire a tűzoltók és a hivatalos szervek megtudták, hogy itt mi történt. A sötétben csak botorkáltunk. Amikor a tűzoltók kiértek, csak akkor láttuk, mekkora a kár. Nagyon szörnyű látvány volt. Pista bácsiék nem mertek kimozdulni a lakásból, de a környéken volt várandós asszony is – emlékezik vissza a történtekre Király Pál.
– Én második születésnapként élem meg ezt a napot. Oly nagy szerencsénk volt. Nem szabad és nem is lehet elfelejteni ezt az eseményt. Nekem nagyon kevés éjszakám múlik el úgy, hogy ne emlékezzek erre. Azért jövünk ki minden évben, mert a gyermekeimnek is mindig azt mondom, hogy amellett, hogy ez mindannyiunknak megpecsételte az életét, arra kell emlékeznünk, hogy mekkora összetartás volt akkor a szomszédok között. Mind egy család voltunk akkor. Mi azóta elköltöztünk innen, de nagyon sokat visszajárunk, a gyerekek szeretnek itt – meséli Elvira, aki nem az egyedüli asszony volt a környéken, akinek gyermekei voltak.
– Három gyermekkel voltunk akkor a lakásban, hatéves volt a legidősebb unokám, a kisebb tizennégy hónapos, a legkisebb pedig hat hónapos. Nem szívesen emlékszem az eseményre, mert csodával határos, hogy senkinek nem történt semmi baja közülünk. Az ablakot berántotta a légnyomás, az ablakkeret pedig ráesett volna a kisbabára, ha a vejem nem ugrik rá, hogy megmentse. Gyorsan felöltöztünk és azonnal az utcára mentünk, a kerítésen keresztül másztunk, adogattuk ki a gyerekeket – emlékezik vissza Krista.
Branislava nyolc hónapos terhesen ugrotta át a kerítést azon az éjszakán. Nem szívesen emlékszik vissza arra az éjszakára, mégis fontosnak tartja, hogy minden évben eljöjjön, a szomszédok és önmaga miatt is, gyertyát gyújt és hálát ad, hogy mindenki épségben túlélte a történteket.
Göblösék tíz évvel ezelőtt is nyilatkoztak lapunknak arról az éjszakáról. Ők a Ferenczi Ibolya 37-es szám alatt laknak, a mellettük lévő 39-es számú ház elé esett a bomba.
– Az ablakok befelé, az ajtók pedig kifelé repültek. Mi a fal mellett feküdtünk, ennek köszönhető, hogy nem talált el bennünket semmi. Alig hogy kijöttünk, ismét két repülő szállt el felettünk. Akkor ijedtünk meg igazán, mert láttuk, ahogy bombát dobtak a kaszárnyához, a radarhoz. Szörnyű volt. A szomszéd fenyőfája átrepült a mi házunk udvarába a nagy légnyomástól. A házunk 80 százaléka használhatatlanná vált. Fél évbe telt, míg felújítottuk. A környékbeli városokból napokig jártak éjszakánként autóval az emberek az utcába, mert nem hitték, hogy mi történt, a saját szemükkel akarták látni, hogy valóban bombát dobtak-e ide. Németországból autóbusszal, szervezetten jöttek az emberek, nem segítséget hoztak, hanem katasztrófát akartak látni.
