Hallgatni arany, szokták volt mondani. De vajon e bölcs mondást megkérdőjelezi-e, ha a bűnpártolás vétkét követi el az, aki eltitkolja az igazságot? Teszem azt, senki sem tekinti az erény megszemélyesítőjének Péter Gábort, az ÁVO, majd az ÁVH teljhatalmú vezetőjét, mert, noha dollármilliókat vághatott volna zsebre, nem árulta el, miért éppen Rajk Lászlót szemelték ki a hamis perek fővádlottjának, miért verték agyon titkosrendőrségi helyettesét, Szűcs Ernőt, mérnök öccsével, Miklóssal együtt, holott az utóbbi még a politikától is távol tartotta magát.
Az 1993. évi haláláig csekély nyugdíjából tengődő, nyomorgó Péter Gábor dúskálhatott volna a földi javakban, ha lejegyzi emlékiratát. Ezt makacsul elhárította, s emiatt egy érdekfeszítő, számos titkot felfedő kordokumentumtól fosztotta meg az utókort.
Egy évtizede fegyelmezetten hallgatnak Slavko Ćuruvija újságíró és laptulajdonos gyilkosai. A célozgatás szándéka nélkül leszögezhető, hogy lenne mit közölnie Mira Markovićnak, aki elsőnek lőtte ki a mérgezett nyilat. Valamit csak tudhatott névrokona, Radomir Marković, aki a likvidálás idején a titkosrendőrség főnöke volt. Meg nem szólalna az előbbi kettővel rokoni kapcsolatban nem álló harmadik Marković, aki megfogalmazta az emberölésre uszító cikkét, amelyet belgrádi napilapban való közlése után a hatalom kiskorúsította hírközlő eszközök egy szó módosítása nélkül megjelentettek. A számos főszerkesztő közül mindet cserben hagyta emlékezőtehetsége, s halvány fogalmuk sincs, ki helyezte asztalukra a kéziratot.
Tíz év túl rövid időszaknak bizonyult, hogy megszólaljon Milan Radonjić, a Cég belgrádi osztályvezetője, aki azon a végzetes napon irodájából összehangolta a csaknem harminc ügynök munkáját Ćuruvija követésében. Ilyen nagyszámú, a törvény védelmére felesküdött hivatásos személy közül egy sem érezte szakmai, lelkiismereti, hivatali kötelességének, ha a közvéleménynek nem is, akkor az ügyészségnek jelentést tegyen megbízatásáról, s annak következményéről.
Elfogadható okok miatt hallgat Luka Pejović, aki megalapozottan gyanúsítható azzal, hogy egy közös bűncselekmény elkövetésére szövetkezett bűnbanda utasítására golyózáporral kioltotta Ćuruvija életét: 2000 decemberében máig ismeretlen tettesek sejthető okokból likvidálták. (Adatközlő: Dušan Mihajlović belügyminiszter, ezzel egyidejűleg a vágómarha exportálásának kizárólagos jogával felruházott üzletember, nyugdíjasként mindent elmaszatoló, terjedelmes emlékirat szerzője.)
Sírba vitte a titkát Aleksandar Ranković altábornagy is, aki belügyminiszterként közvetlenül irányította a titkos szolgálat, az OZNA, majd az UDBA megszervezését, a népi demokrácia országaival való szakítás után a hatalom tényleges vagy vélt ellenfeleinek elkülönítésére, megtörésére, megsemmisítésére szolgáló táborok létrehozását Goli Otokon és másutt.
Menesztésének oka a mai napig nem egészen tisztázott: 1966-ban a legfelsőbb pártvezetőség tagja, az ország alelnöke, belügyminisztere, akit Tito helyetteseként és utódjaként emlegettek. Az előbbi mondatban jelzett évben a JKSZ KB brioni plénuma minden tisztségétől megfosztotta, kizárta a pártból, s nyugdíjazta.
Miért lett kegyvesztett? A korabeli sajtó azt írta, hogy lehallgató készüléket helyezett el Tito hálószobájában is. Más forrás szerint kiépítette a hálózatot, amelynek vezetésével a hatalom átvételére készült. Tito teljes, hivatalos életművének elképzelt, Josip Broz Tito összegyűjtött művei című kiadvány több mint harminc kötete jelent meg az előirányzott 60–80-ból. A minden egyes könyvet kiegészítő Jegyzetek része a kiadványban említett személyek életrajza. A Rankovićra vonatkozó adatok már nem említik a lehallgató készüléket, a hatalmi harcot, valamennyi könyvben szó szerint azonos szöveg olvasható: ,,A szocialista önigazgatás fejlesztésével és a nemzeti egyenjogúság politikájával szemben tanúsított bürokratikus-dogmatikus magatartása és az állambiztonsági szolgálatban betöltött tisztségével való visszaélése miatt megfosztották tisztségeitől, majd kizárták a JKSZ-ből.”
Mint nyugdíjas visszavonultan élt, kerülte a nyilvánosságot, egyetlen nyilatkozatot sem adott, nem tékozolta a papírt emlékeinek jegyzetelésére.
Némi malíciával ki mástól, mint önmagamtól kérdezem, ha titokban megírja memoárját, ebben a válság sújtotta, ínséges időszakban megfosztotta volna a lapokat egy hálás, példányszámemelő témától: kik, hol, miként végezték ki, hol földelték el Draža Mihailovićot, a csetnikmozgalom vezérét. Hitelt érdemlő tanúkra hivatkozva az utóbbi hetekben az igazság kiderítésének igényével annyi egymásnak ellentmondó találgatás látott napvilágot, hogy ha valamennyit összegyűjtenénk, egy vaskos kötet állna össze.
Egy biztos: a királyi honi hadsereg főparancsnokának kivégzésekor a fegyőrökön, az ítélet-végrehajtókon kívül hivatali kötelezettségből sokaknak meg kellett jelenniük, s több mint hat évtized elmúlta ellenére közülük egynek sem járt el a szája, s így sikerült megőrizni a titkot.
Önmagába véve ez is valamiféle sehova be nem sorolható teljesítmény.
Esetleg halogathatja időtlen ideig az állásfoglalást, de nem burkolózhat örökös mély hallgatásba az a bíróság, amelytől a csetnikvezér unokája, Vojislav Mihailović kérelmezte nagyapja rehabilitását. Bármilyen ítéletet hoz is a törvényszék, feltépi a sebeket, felkorbácsolja a szenvedélyeket. Szerbia egy része Dražát Európa első gerillájának, szabadságharcosnak tekinti. Mások az etnikailag megtisztított Nagy-Szerbia megszállottját látják benne, aki céljának elérésében nem rettent vissza a vérfürdőtől, a másképpen gondolkodókat középkori módszerekkel nyilvánosan megbotoztatta.
Egy és ugyanaz a személy egyidejűleg nem lehet szabadságharcos és tömeggyilkos.
