Nem lesz sem könnyű, sem hálás feladata annak a bíróságnak, amelynek döntenie kell, vajon Draža Mihailović törvénysértések ártatlan áldozata, vagy pedig háborús szokásjog megsértésével, háborús bűncselekmények elkövetésével, etnikai tisztogatással, a fegyvertelen lakosság fosztogatásával, hazaárulás bizonyított vádjával megalapozottan ítélték halálra, s végezték-e ki?
Bármilyen ítéletet hoz is a törvényszék, nem hiszem, hogy lezárja a partizánok, csetnikek, utódjaik, híveik közötti, az utóbbi két évtizedben felerősödött, az egymás gyalázásától sem mentes szenvedélyes, indulatos vitát.
A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a csetnikvezér, a királyi honi hadsereg főparancsnokának esetleges rehabilitálása nem kizárólag Szerbia belügye. Ártatlannak nyilvánítása nemzetközi felháborodást kelthet, megmételyezheti a kapcsolatot Jugoszlávia utódállamaival, s megnehezítheti az ország csatlakozását az Európai Közösséghez.
A világ ugyanis lezártnak tekinti a második világháború történetének értékelését, s a külföldi kortárs történészek egyöntetűen elmarasztalják Draža Mihailović mozgalmát, mert először is a megszállók elleni harc helyett elsősorban a partizánokat, a baloldaliakat üldözte, másodszor az ellenőrzése alatt állt területeken hírhedtté vált a fočai, višegradi, sandžaki muzulmán lakosság körében végrehajtott vérfürdővel. Harmadsorban zaklatták és fosztogatták a szerb civil lakosságot is.
Elképzelhetetlen, hogy Európa és a világ demokratikus része szabadságharcosnak ismerje el azt a személyt, akinek mozgalma brutális etnikai tisztogatással a nemzetállam megalakítását tűzte ki célul a Drinán innen és túl. A nemzeti kérdés végleges megoldásában alkalmazott módszereitől kiveri a veríték még a kötélidegzetűeket is.
Európa első gerillája, meggyőződéses hazafi, az antifasiszta koalíció megbízható szövetségese, aki tenyerén hordozta a fogságba esett három amerikai pilótát, s visszajuttatta őket alakulatukhoz – cáfolják a vádakat Draža hívei. Hogy a háború vége előtt más szövetséges pilóta fogságba esett-e, s mi történt vele, ennek kiderítésével a történészek még adósak.
Nem valószínű, hogy az igazságszolgáltatás a bizonyító anyagok közé sorolja elfogulatlan tanúk egy csoportjának írásbeli vallomását. Radnóti Miklós, halálra gyötört mártírköltőnk bori munkaszolgálatos sorstársai visszaemlékezéseinek kötete néhány évvel ezelőtt jelent meg. E könyvben nyomon követhető Radnóti életének utolsó szakasza, napról napra, óráról órára. Miért ne adnánk hitelt e kényszermunkásoknak, amikor azt állítják, hogy őreik kegyetlensége enyhült, ha a tábor körül partizánok cirkáltak, sőt hívták őket, hogy csatlakozzanak hozzájuk.
E hitelesnek nevezhető tanúk azt állítják, ha csetnikek jártak a táborban, megfosztották a foglyokat a jobb lábbelitől, ruhaneműtől és takarótól.
Latinka Perović, a múlt század hetvenes éveinek elején liberális nézete miatt megbuktatott, magas rangú tisztségviselő, majd Milošević esztelen háborúinak és politikájának időszakában nemzetközi hírnevet vívott ki magának a békéért, az igazságért, a háború elleni bátor kiállásával. Napjainkban elismert történész, szociológus. Azt írta, még nem kezdődött el a múlttal való fájdalmas, megrázkódtatásoktól sem mentes szembenézés, Szerbia erkölcsi megtisztulása, minden egyén felelősségének értékelése, hogy a szerb nép megszabaduljon attól a szörnyű tehertől, amelyet az előző rendszerek hagytak rá.
Miként értelmezhető megfogalmazása? Úgy is, hogy egy háborúban gyilkosok és áldozatok vannak, a gyilkos gyilkos, az áldozat pedig áldozat marad bármelyik néphez, mozgalomhoz tartozik is, s az áldozatok tiszta szívvel csak akkor sirathatóak el, ha kiközösítik, megbélyegzik a saját népük soraiból kikerült gyilkosokat.
