Hétvégenként a szabadkai Tejpiac bejáratával szembeni terület benépesül virágokkal és idős nyugdíjasokkal. Nem impozáns virágkölteményeket, csupán néhány szál nárciszt, illatos rózsát, májusi szegfűt árulnak kis csokorba kötve 15-20 dinárért, amit a saját kertjükben szedtek még a reggeli órákban.
Hétköznap a piac üres asztalaira pakolják ki illatos portékáikat, és szó nélkül kifizetik a helypénzt, még akkor is, ha az egész napi keresetük ennyi lett volna. Nem sok pénzt keresnek meg így, mégis örülnek, hogy a szerény nyugdíjat van mivel kiegészíteni, és kis keresetüket elteszik nehezebb napokra.
Vajon mire elég havi 8-10 ezer dinár? Szinte semmire, hiszen a számlák kifizetése után, ami a nyugdíj nagy részét felemészti, alig marad valami a konyhára, gyógyszerekre. Aki teheti, és egészsége megengedi, gondozza a kertjét, kapál, ültet, locsol, s tavasztól őszig hűvös, esős napokon, és a nyári forróságban egyaránt várja a vevőket, hogy legyen miből megvenni a tűzrevalót, vagy ünnepkor megajándékozhassa valamivel az unokákat.
Varga Gizellának tizenegyezer-hatszáz dináros nyugdíjból kell gazdálkodnia. Már évek óta árul a piacon – évszaktól függően – hol virágokat, hol a kertben megtermett gyümölcsöt. Mint mondja, a piac havi ezer-ezerötszáz dinár plusz bevételt jelent neki, évente nagyjából tízezer dinárt tud hozzátenni a nyugdíjához a piac jóvoltából. Nem sok, de ő megelégszik ezzel is.
– Most kevesebbet tudok eladni, de húsvét környékén jól árultam. Barkával kezdtem, karácsonyra meg majd búzát készítek. Ha nem tudnék tovább a piacon árulni, akkor támaszkodhatnék a fiamra, de még nem akarom, hogy segítsen. Így is a ház körüli munkákat ő fizette, és mindig vesznek valamit. Legutoljára locsolócsövet kaptam, mert már teljesen szétrepedezett a régi.
Gizella szerint az ő nyugdíjából is meg lehet élni, a számlákra futja, és az élelemre is telik – feltéve, hogy az embernek nincsenek nagy igényei. Van egy kis kertje, ott megterem a krumpli, hagyma, zöldbab, úgyhogy legalább ezt nem kell vásárolnia, bár télre ez is elfogy. Mindig talál valami olcsóbbat, csirkehátat, aprólékot, és van két kecskéje is, így a tejre sincs gondja, a gidákat pedig eladja.
– Nem panaszkodom, mert tudom, sokan vannak, akik még nálam is kevesebbet kapnak. Nem is tudom, hogy tudnak abból megélni. Én a férjem után kapom a nyugdíjat, mert csak néhány évet dolgoztam valamikor, de főleg háztartásbeli voltam. Mikor a férjem meghalt, utána kezdtem a piacon árulni. Szerénynek kell lenni, be kell osztani, és akkor az is elég, ami van. Mindig próbálok félretenni, hogy ha jön az ünnep, vehessek valami kis ajándékot a gyerekeknek, hogy tudják, van nekik dédmamájuk is. De azt nem tartom igazságosnak, hogyha emelik a nyugdíjat, mindenkinek egyenlő százalékot emelnek. Annak is, aki tízezret, annak is, aki negyvenezret kap.
Varga Erzsébet egész életében háztartásbeli volt, és miután elvált a férjétől, évekig a bíróság által megítélt tartásdíjból kellett élnie, ami nagyon kicsi összeg volt. Hogy eltartsa magát, különféle munkákat vállalt el, majd elkezdett a piacon virágot árulni. Ma már egy kicsivel könnyebb a helyzete, mivel a volt férje halála után jogosult lett a nyugdíjra, ami jelenleg mintegy tizenkilencezer dinárt jelent havonta.
– Volt már úgy, hogy miután kifizettem a helypénzt, már csak egy kenyérre maradt, de szezonban, ünnepkor azért lehet keresni akár háromezer dinárt is. A pénzt újra befektetem, a saját kerti virágaim mellé veszek még virágokat, és azokat is eladom. Ha nem pótolnám ki a nyugdíjamat, nem biztos, hogy elég lenne, mert majdnem a fele elmegy rezsire, bár sokkal könnyebb, mióta több pénzt kapok. Tartok jószágokat, de a kukorica is megdrágult, van kertem, de állandóan dolgozni kell körülötte valamit, és persze az locsoláshoz elhasznált víz is egyfajta befektetés. Ha az egészségem nem bírja tovább, akkor már csak a családra számíthatok.
Ha közeledik egy-egy nagyobb ünnep, karácsony vagy születésnap, már jóval korábban igyekszik megkeresni a pénzt. Luxusra nem telik, de a legfontosabb dolgokat meg tudja vásárolni ebből a pénzből, és még a gyógyszerre is jut valahogy.
– Sok mindenre panaszkodnak a nyugdíjasok. Nem csak a kis nyugdíj miatt, hanem mert nekik kell eltartaniuk, vagy kisegíteniük a családot, vagy éppen a család nem támogatja őket semmiben. Pedig nagyon fontos, hogy összetartsunk. Aki bírja, akarja, az valamit tesz-vesz, árulgat, mint mi. Borzasztó, hogy egy ember fél életét végigdolgozza, és aztán nincs miből élnie, vagy ez a kevés, piacon megkeresett pénz az egyetlen bevétele – mondja Erzsébet.
Sok más nyugdíjashoz hasonlóan Gizella és Erzsébet sem panaszkodik. A kérdés, hogy miről kell lemondaniuk a kis nyugdíj miatt, megválaszolatlanul marad, csak vállvonogatás a felelet, és egy szelíd mosoly. Megteszik, ami tőlük telik, és azáltal, hogy ilyen-olyan formán tehermentesítik a családot, hasznosnak érzik magukat, még ha nem is telik csirkecombra, friss eperre. Egy szerény ebédre mindig futja, s ők ennyivel is beérik.
