A cím pontosításra szorul. Az életfogytiglani és 30 év börtönbüntetésre ítélt Milan és Sredoje Lukić unokafivérek. Ez azonban nem változtat a lényegen: a hágai törvényszék megalapozottnak minősítette a rémtörténetek sorozatának tűnő vádiratot, amely összeállította a meggyötört, kifosztott, meztelenre vetkőztetett, épületbe terelt, majd elevenen elégetett áldozataik hosszú névjegyzékét, iszonyatos gonosztetteik időpontját, helyszínét és módjait.
A kötélidegzetűeket is megviselő vádirat többi számos gaztettüket is tartalmazza. Ahogyan Carla del Ponte, volt főügyész és munkatársai megfogalmazták, a visegrádi történelmi hídra terelték asszonyok, férfiak, gyermekek, aggastyánok sokaságát, elmetszették torkukat, másokat agyonlőttek, majd élve vagy holtan a sebes folyóba lökték őket.
Iszonyatos. Ne idézzünk tovább a bestialitásukat részletező vádiratból és az ítélet azonos szövegű megindoklásból. Szorítkozzunk annak megállapítására, hogy a bíróság másodszor ítélte valamelyik vádlottat a legsúlyosabb büntetésre. Milan előtt a Szarajevót ágyúzó ütegek és orvlövészek osztagainak parancsnokának, Stanislav Galić tábornoknak a bűnét ítélte olyan borzalmasnak, hogy élete végéig börtönbe küldte.
Az ítélet megindoklásában olvasható, hogy Milan Lukić az azóta felbomlott JNH és a szintén egykori jugoszláviai állambiztonsági szolgálat megbízásából osztagot szervezett. E bűnöző, mocskos gárdák parancsnokainak életútja úgy hasonlít egymáshoz, mint tojás a tojáshoz. Mint a többi, Milan Lukić is a valamelyik isten háta mögötti faluban született, szellemi képességéből legfeljebb az általános iskola befejezésére tellett, a szakma kitanulására már nem. Németországban, Svájcban próbált szerencsét, és miután kifinomult érzékkel megérezte a háború előszelét, felismerte a szabad rablás, alantas ösztönei kiélésének lehetőségét, hazatért, s a hazafi, a hős mezében tetszelgett. A hadviselő felek fegyvereseit elkerülte, a kiszolgáltatott, védtelen, oltalom nélküli polgárok elleni bűntettekkel vált hírhedté.
Milan Lukić tudatosan, előre megfontolt szándékkal követte el az emberiség elleni bűncselekményeit, s tartott attól, hogy előbb-utóbb üt a felelősségre vonás órája. Az előbbieket támasztja alá, hogy a több évig elhúzódott boszniai háború idején mindössze kétszer állt fényképezőgép elé. Az egyiken gránátokkal teleaggatott derékszíjas terepszínű egyenruhában, összefont karjában tartott géppisztollyal pózolt. A másik fodrászszalonban készült, az akkor már körözött szökevény hátrahajtott fejjel, önfeledten mosolyog, láthatóan élvezi azt, ahogyan a fürge női ujjak frizuráját gondozzák. Akkoriban a podgoricai Monitor című hetilap azt írta, hogy a boszniai gyilkosok közül az atléta termetű Lukić ölt meg legtöbb embert. E forrás szerint azzal büszkélkedett, hogy ezer emberéletet oltott ki. A hágai ügyészség ötszáznál több személy lemészárlásával gyanúsította, a vádirat több mint száz gyilkosságot rótt a terhére.
Mint a Bosszúállók bűnbanda parancsnoka 1993 februárjában személyesen irányította a Belgrádból Barba tartó vonat feltartóztatását Štrpciben. Átfésülték a szerelvényt, lekergettek, majd teherautóra kényszerítettek 19 muzulmán és horvát nemzetiségű, jugoszláv állampolgárságú utast. Brutális bántalmazásuk után likvidálták őket. Elhurcolásukat megkönnyítette, hogy a kalauzok a jegykezelés alatt elkérték a személyi igazolványokat, s megjelölték a muzulmánok és horvátok jegyeit. Miért tették ezt, önszántukból, parancsra-e, ennek kiderítését sem az igazságszolgáltatás, sem más illetékes szerv nem tekintette feladatának, mint ahogyan azt sem, miért rejtőztek el a vonatot kísérő rendőrök, miért nem tettek semmit polgártársaik védelme érdekében, amelyre esküjük kötelezte őket.
A hágai törvényszék először titkos vádiratot emelt ellene. Mivel azt remélték, hogy elősegíti kézre kerítését, nyilvánosságra hozták. Ennek ellenére a szökevény hol Visegrádban, hol Belgrádban, hol Obrenovacon bukkant fel. Azt rebesgették, hogy közeli rokona, Sreten Lukić, Szerbia közbiztonsági rendőrségének akkori főnöke gondoskodott biztonságáról.
Úgy eltűnt 2004-ben, mintha a föld nyílt volna meg alatta. Ez két eseménnyel hozható összefüggésbe. Sreten Lukić rendőrtábornok ellenállhatalan vágyat érzett, hogy megjelenjen az igazságszolgáltatás színe előtt. Felpattant kórházi ágyából, s papucsban, pizsamában felszállt a Hága felé tartó repülőgépre.
Az is szökésre késztette Milant, hogy a boszniai szerb rendőrség állítólag őt és unokatestvérét körözve bekerítette Sredoje édestestvérének, a semmilyen háborús bűncselekménnyel nem gyanúsítható Novica házát, s figyelmeztetés nélkül lelőtték. Néhány hazai és külföldi újság azt írta, hogy a likvidált kapcsolatba lépett a hágai ügyészekkel, sőt kinyilvánította készségét, hogy tanúvallomást tesz.
Milan Lukićot 2005 augusztusában Buenos Aires villanegyedében bérelt házban vették őrizetbe. Azóta sem derült ki annak a nemes lelkű jótevőjének kiléte, aki kiállította számára a Goran Đukanović névre szóló hamis útlevelet, s honnan származott a nála talált tetemes összeg.
Sredoje Lukićról kevesebbet tudunk. A háború kitörése előtt Visegrádban rendőrként szolgált, majd csatlakozott unokaöccse bűnbandájához. Valamennyi bűncselekményt nem bizonyíthatták rá, ezért kapott enyhébb büntetést Milannál.
Ha a törvényszék meghozza a jogerős ítéletet, a világ bármelyik börtönébe is kerülnek a Lukić unokatestvérek, őrizkedjenek a hosszú nappaloktól, a még hosszabb éjszakáktól! Fegyenctársaik között nem kis számú, kegyetlen, bosszúra szomjas mohamedán tölti majd büntetését.
Ha nem eléggé világos a célzás, a fajelmélet megszállottjából bűnbánó vádlottá vedlett Biljana Plavšić esetére gondoltunk. Számos levelében elpanaszolta, hogy nem távozhat zárkájából, mert zaklatták, bántalmazták az iszlám elítéltek, s félti az életét.
