1944 ősze. A szabadkai egykori Mácskovics-féle téglagyár agyaggödrében több száz embert végeztek ki. Hazaárulók – állították róluk. Nem kíméltek senkit, válogatás nélkül hurcoltak el magyarokat, szerbeket, horvátokat, németeket; gyermekek és idősek egyaránt áldozatul estek a partizánok bosszújának. Nyughelyük a Zentai úti temető mögötti agyaggödör, a 44-es parcellaként emlegetett tömegsír.
Az esztelen gyilkolás után közel fél évszázadnak kellett eltelnie, hogy nyilvánosan is fel lehessen vállalni a gyászt, az emlékezést, mely még akkor is indulatokat váltott ki. Az elhunytak hozzátartozói, ismerősei sokáig csak suttogva, titokban mertek beszélni róla, sokan még hosszú évtizedek után sem merték nyíltan elmondani, mi történt. Ötven évnek kellett eltelnie, hogy a téglagyár gödrében méltó emléket állíthassanak fel az ártatlanul lemészárolt áldozatoknak. Az első emlékművet a Vajdaságban.
1992-ben kezdte meg munkáját a szabadkai VMDK Történeti Bizottsága. Az áldozatok névsorát főként a hozzátartozók bejelentései alapján állították össze. Szabadkáról és környékéről elhurcolt és kivégzett áldozatok közül eddig összesen 852-t sikerült azonosítani. A szabadkai tömegsírban több százan nyugszanak. A bizottság szeretett volna méltóképpen megemlékezni az áldozatokról a közelgő 50 éves évforduló alkalmából, így Kasza Józsefhez, az akkori polgármesterhez fordultak támogatásért.
– Az ötletet jómagam is támogattam, de egy maradandó emlékmű felállítása már közös összefogásból született. Egészen addig ez a téma tabu volt, s a kezdeményezés tizenöt évvel ezelőtt is indulatokat váltott ki, hiszen sokan a szerbek elleni támadásnak vették – meséli Kasza József. Mint mondja, tisztában voltak vele, hogy a hatalom ezt nem fogja jó szemmel nézni, de akkoriban sok más miatt is támadták őket. Ahogy sok máshoz, úgy az emlékmű megépítéséhez is nagy bátorság kellett, de éreztek magukban akkora erőt, hogy ezt véghezvigyék, még akkor is, ha azt lebontatják. A nemzeti összefogás, az összetartozás akkor nagyon erősen megvolt bennük, ezért is járhattak sikerrel.
– Nem gondolkodtunk. Ha valamit akartunk, azt meg is valósítottuk. Emléket akartunk állítani a kivégzett embereknek, és megcsináltuk vállalva azt, hogy a megemlékezésen közénk lőnek, vagy letartóztatnak. A tömegsír egy elhagyatott szemétdomb volt, és mindent benőtt a gaz. Az első lépés a terület rendbetétele volt, megerősítettük az oldalfalakat, majd megszülettek a tervek, megindult az építés. Dobó Géza készítette a terveket, a kivitelezésre pedig Horvát Lehelt kértük fel.
Horváth Lehel építőmérnök elvállalta a község felkérését. Mint később megtudta, előzőleg már másokat is felkértek az emlékmű felépítésére, de amikor értesültek arról, miről lenne szó, mindegyikük visszakozott, sőt ő maga is megtapasztalta, hogy sokan visszalépnek a munkától, amint megtudják, mi épülne ott.
– 1994-et írtunk. Dúlt a boszniai háború, nagy volt a nyugtalanság. Meglepett, hogy engem kerestek meg, persze akkor még nem tudtam, hogy a községi építészek egyike sem vállalta a megbízást, de gondolkodás nélkül elvállaltam, hiszen 1944-ben az én apámat is meghurcolták, és csak a szovjetek közbelépésének köszönhetően menekült meg – emlékszik vissza Horvát Lehel. – Sokan azt gondolták, az emlékmű valamiféle magyarkodás akar lenni, és hogy a fasisztáknak akarunk emlékművet építeni. Ez nem volt hivatalos politikai álláspont, de egymás között ezt beszélték. Kalmár Ferenc szobrászművész által készített Vergődő madár szoborról, melyet ő a hamvaiból feltámadó főnixmadárnak nevezett, sokan azt gondolták, hogy egy turulmadarat szimbolizál, amit úgyszintén fasiszta jelképnek véltek. Voltak persze különféle támadó újságcikkek, parlamenti felszólalások, de ennél több nem történt. A tervek elkészültek, építési engedély azonban nem volt. Bár az önkormányzat az építkezés mögé állt, abban a pillanatban tulajdonképpen illegálisan folyt a munka. Az a legérdekesebb, hogy az ellenzék bármikor leállíttathatta volna a munkálatokat, csak ki kellett volna küldeni a helyszínre egy felügyelőbizottságot, amely megvizsgálja az engedélyeket, de semmi ilyesmi nem történt. Dobó Géza által elkészített terveken Horváth javaslatára csak annyi változott, hogy selyemtéglák helyett régi, mezei téglákból épült meg az emlékmű, mellyel a múltat akarták megidézni. Az építkezés mindössze néhány hónapot vett igénybe, de amíg tartott, sok kíváncsiskodó megfordult ott, kérdezgették, mi történik. A többség nem is tudta, hogy 1944-ben vesztőhely volt ott.
– Senki sem bántotta a munkásokat, szerb részről meg sem jelent senki. Viszont volt rá példa, hogy odatelefonáltak nekem, és figyelmeztettek, hogy azonnal függesszük fel az építkezést, és tűnjünk el onnan egy időre. Nem volt bennem félelem, hogy a munka miatt esetleg bajom lehet a későbbiekben, inkább egyfajta elégtétel volt számomra részt venni ebben. Az egyenetlen talajon még ma is látszik, hol vannak az áldozatok. Emlékszem, hogy ne zavarjuk meg a helyet, a támfalat néhány méterrel távolabb helyeztük, ennek ellenére, amikor a földmunkálatokat végeztük, még ott is előkerültek csontok, melyek nagyon sekélyen hevertek a föld alatt. Kulcsokat is találtam. Ez volt talán a legmegrázóbb. Sokan úgy érkezhettek oda, hogy nem is tudták, mi vár rájuk. Úgy jöttek el otthonról, bezárva maguk mögött a kaput, hogy majd hazamennek.
Jelenleg nem folyik az áldozatok utáni kutatás, hiszen nem jönnek bejelentések sem. Amikor mintegy tizenöt évvel ezelőtt a bizottság felhívást tett közzé, volt, aki negyven nevet tartalmazó listával jelent meg.
– A bizottság tagjai egyenként ellenőriztek minden személyt, minden nevet, hogy megállapítsák, az illető valóban az 1944-es áldozatok közé tartozik-e. Egy bajmoki esetre emlékszem. Egy illető, akire úgyszintén kivégzés várt, szerencsés módon megmenekült, mégis úgy jelentették be nálunk, mint áldozatot. Nagyon kell vigyáznunk, hogy valóban csak azok a nevek kerüljenek az áldozatok listájára, akiket kivégeztek, ellenkező esetben a munkánk, az összegyűjtött nevek, a Mementó című kiadványunk hitelessége megkérdőjelezhető lenne – mondta dr. Bogner István, a tényfeltáró bizottság egyik tagja.
A kutatás során nem tudták mindenkiről bebizonyítani, hogy az áldozatok közé tartozik. Az anyakönyvi hivatalokban minden egyes nevet ellenőriztek, hogy megegyeznek-e az adatok, és az illető valóban elhunyt-e, de a legnagyobb problémát az jelentette, hogy megtudják, hogyan, milyen körülmények között halt meg, hiszen a legtöbb esetben a halál okát nem tüntették fel, vagy nem adták ki az iratokat.
– Édesapámat 1945-ben végezték ki. Az anyakönyvi kivonatban nem volt feltüntetve a halál oka, de az úgynevezett teljes anyakönyvi kivonatban már rábukkantunk a bejegyzésre: golyó általi halál. Az 1944. november 1-jén és 2-án kivégzett áldozatok esetében nem volt bírósági tárgyalás, ezért alig maradtak feljegyzések. A hozzátartozók, ismerősök lelkiismeretén is sok múlik, hogy megállapítsuk, valóban kivégezték-e az elhunytat. Ha nem tudjuk bizonyítani, hogy ott halt meg, nem kerülhet a listára. Volt viszont olyan család is, amelyik nehezményezte, hogy hozzátartozója az áldozatok listáján szerepel – meséli dr. Bogner. Akik részt vettek a bizottság munkájában, azoknak rosszindulattal, fenyegetésekkel is szembesülniük kellett. Az 50 éves évfordulóra szervezett megemlékezéseken álarcos emberek figyelték őket távolról, sőt a rendőrség is kijelentette, hogyha atrocitás történik, azért a megemlékezést szervezők lesznek a felelősek.
A mészárlás utáni gyász és a hosszú évek titokban, suttogva zajló beszélgetései összekovácsolták az embereket, ám mire megkezdődött a kutatás, a hozzátartozók közül is sokan elhunytak, és évről évre egyre kevesebben lesznek, akik még emlékeznek az áldozatokra. Ennek ellenére minden év november 2-án emberek százai népesítik be a téglagyár agyaggödrét, hogy leróják kegyeletüket és emlékezzenek, emberek, akik nem engedik, hogy feledésbe merüljön 1944 véres ősze. (Fotó: Molnár Edvárd)
A márványtáblákon 852 név szerepel
