Szegény Hornyik György, nyugodjék békében! A minap kísértük ki utolsó útjára, s emberi, erkölcsi kötelességemnek éreztem, hogy utoljára fejet hajtsak emléke előtt, hiszen olyan hosszú ideig osztoztunk a külpolitikai újságírás könnyűnek éppen nem nevezhető sorsában. Többször írtam róla, mert szellemessége, bölcsessége lenyűgözött bennünket, akkoriban még zöldfülűeket, saját hangjukat kereső kezdőket.
Annyi mindent fel kellett volna jegyezni, sziporkázó gondolatait is. Mert mindig más tűnt fontosabbnak, sürgősebbnek, ezt is elmulasztottam, s csak emlékezetemre hagyatkozhatom. Akkoriban nem maradhatott ki a lapból a Jugoszláviába látogatott államfők, uralkodók és vendéglátóik pohárköszöntője, s a tárgyalásaikról kiadott közös közlemény. Különös gyakorlatot nem igényelt, nem erőltette meg elménket lefordításuk, tömörítésük. Erre mondta Gyurka, ami könnyű az újságírónak, nehéz az olvasónak. Arra célzott, hogy feltehetően nem sokan mélyedtek el e szövegek olvasásában.
Az ügyeletes szerkesztő tisztjét töltötte be, s azzal a megtisztelő feladattal bízott meg, hogy ültessem át anyanyelvemre egy neves politikai gondolkodónk meglehetősen zavaros eszmefuttatásait. Nem értem, mi a mondanivalója, fakadtam ki. Jegyezd meg – válaszolta redaktorom –, nem a mi feladatunk, hogy megértsük, hanem az, hogy lefordítsuk.
Az immár éveire mester újságíró több mindent nem ért, de ezúttal az a szerencséje, hogy nem kell sem lefordítania, sem megmagyaráznia azt, ami nem világos számára. Teszem azt fel, Vuk Jeremić külügyminiszter legfrissebb nyilatkozatában azt állította, hogy Horvátország legújabb magatartása, cselekedetei megfosztottak bennünket annak reményétől, hogy a közeljövőben javulhatnak a kétoldalú kapcsolatok.
Ki érti azt, hogy egy külügyminiszter semmi jót nem feltételez egy szomszédos országról, s eleve kizárja a kapcsolatok javulásának lehetőségét? Egy diplomáciai vezető fogalmazhatott volna úgy is, hogy Szerbia és Horvátország együttműködését több nyílt kérdés megterheli, s közös erőfeszítéssel remélhetőleg a kapcsolatok nem süllyednek a mostani szint alá.
Azt sem értem, mióta és miért tartozik Belgrád Teherán lelkes hívei közé? A bajt tetézi, hogy ennek megmagyarázására képtelenek a külpolitika labirintusaiban járatos, elismert szakemberek is. Érthetetlennek és megdöbbentőnek minősítették ugyanis azt, hogy Szerbia és az ENSZ néhány tagországa szavazott csak az a nyilatkozat ellen, amely megbélyegezte az iszlám köztársaságot az emberi jogok durva megsértése miatt.
A legutóbbi iráni elnökválasztásokat a világ országainak túlnyomó többsége nem ismerte el törvényesnek. Hivatkoztak az ellenjelöltek hátrányos helyzetére, s megalapozott gyanakvásuknak adtak hangot, hogy a szavazatok megszámlálásakor sajátos matematikát és technikát alkalmaztak.
A szerb diplomácia hivatalosan nem foglalt állást, de elég beszédes az, hogy állítólagos csalást és a belügyekbe való be nem avatkozás elvét emlegette.
Csak azt nem értem, hogy Milošević választási mesterkedése után miért kértük az egész világ segítségét.
Azt már végképp nem értem, miért lett külpolitikánk kiemelt fontosságú feladata az el nem kötelezett országok mozgalmához való újbóli csatlakozás.
Hogyan egyeztethető össze e törekvés az Európai Közösséghez való felzárkózás szándékával? A helyzet értelmezését bonyolítja, hogy Belgrád a Kremlre, mint természetes szövetségesére, mint segítőkész, önzetlen fivérére tekint.
Milošević és klikkje helyrehozhatatlan hibát követett el, mert nem hallotta meg a berlini fal összeomlásának világot megrázkódtató zaját.
Szeretném elhessegetni még annak gondolatát is, hogy a hatalom mostani birtokosai nem érzékelték, hogy az el nem kötelezettek a nemzetközi események perifériájára szorultak. Tapintatosan fogalmazva, befolyásuk nem igen jelentős. A mozgalom sohasem nőtte ki gyermekbetegségét, s valamennyi határozata írott malaszt maradt. Miután az EU Máltát és Ciprust tagjainak sorába fogadta, kiléptek az el nem kötelezettek mozgalmából, mert két széket nem foglalhattak el.
Egymást kizáró, három úton közlekednénk?
Zsákutca. Áthaladó forgalomra nem alkalmas.
