Pintér József nyugalmazott tolmács 15 éven át gyűjtötte az 1944/45-ös szenttamási megtorlás áldozatainak adatait
Pintér József, akit mindenki csak Józsi bácsiként ismer, Péterrévén született 74 évvel ezelőtt, s 1960-ban költözött Szenttamásra, ahol az akkor alakult bíróságon tolmácsként, a községi közigazgatásban pedig fordítóként és tanácsnokként dolgozott. A hivatása jogász volt, s mivel ilyen fontos helyeken végzett munkát, alkalma adódott arra, hogy a régi dokumentumokhoz hozzáférhessen.
A történelmi VMDK-nak a közép-bácskai alapítója és első elnöke volt, s abban az időben fogant meg benne a gondolat, hogy fel kellene kutatni az 1944/45-ös szenttamási megtorlás áldozatait. 15 éven át szorgalmasan gyűjtötte az adatokat, ma ott tart, hogy egy könyv megjelentetését tervezi, amelynek a munkacíme Szennyes diadal lenne, s ebben feltárja azt, hogy mi minden történt 1944. október 19-étől 1945 tavaszáig a megtorlás idején. Azt mondja, az adatokat nem szívesen bocsátja nyilvánosságra, hiszen majd a megjelenő könyvben mindenki által hozzáférhetőek lesznek, de megtudtuk tőle, hogy Szenttamáson 545 áldozatot sikerült neki a tanúvallomások és a rendelkezésére álló dokumentumok alapján azonosítani, noha a helybeliek elmondása szerint az áldozatok száma akár 1000-re vagy 1100-ra is becsülhető. Turián és Nádalján is végzett kutatást. Nádalján meglehetősen kevés magyar élt, mégis 48 kivégzettről van tudomása, Turián pedig 14-ről.
Amikor felkerestük, szívesen állt a Magyar Szó rendelkezésére, igaz, nem könnyű ezekről a dolgokról beszélni, de ő mégis megosztotta velünk mindazt, amit fontosnak tartott elmondani.
– Szenttamáson nem volt olyan család, amelyiknek ne lett volna rokona, ismerőse vagy baráti köréhez tartozó tagja, akit valami módon ne érintett volna a megtorlás. Nagyon sok embert kivégeztek, a helyi adatok szerint akár 1100-ra vagy 1200-ra is tehető az áldozatok száma. Az általam felkutatott 545 kivégzett személyre vonatkozólag minden egyes esetről legalább 10 tanúval beszélgettem el. A tanúk közül sokan még ma is élnek, de legtöbbjük nem szeretné nyilvánosságra hozni a kilétét, még mindig félnek. Van közöttük földműves, orvosnő, szabómester, nagyon széles a skála, de egyben szinte valamennyien egyetértenek, hogy nem szívesen hozzák nyilvánosságra a kilétüket. Ezt részben meg lehet érteni, hiszen el tudja képzelni, hogy milyen nehéz Szenttamáson magyarnak lenni, ha manapság is alkotmánybíróság elé került a helységnév használata, az, hogy szabad-e kiírni a helységnévtáblára: Szenttamás – ezzel kezdte mondanivalóját Józsi bácsi, majd visszaemlékezett arra, hogy 1994-ben a temetőben keresztet állítottak fel a vérengzés 50. évfordulójára, s akkor tartottak először nyilvános megemlékezést, aminek a szervezéséből ő is kivette részét. Később a fakeresztet márványkereszt követte, s az idő múlásával az emberek egyre bátrabban mertek emlékezni a múltra, ami valamikor elképzelhetetlen volt, s csak néha tapasztalhatták azt, hogy hagytak egy-egy szál virágot a temetőben ott, ahol gondolták, hogy a vérengzés áldozatait eltemették.
Mára kiderült-e, hogy hol vannak a tömegsírok Szenttamáson?
-- Ez is hosszas utánajárás eredménye volt. Persze a lakosság mindig is sejtette, hogy hol, mi történt, úgyhogy mára három ilyen helyet tudnék felsorolni, amelyet a könyvemben részletesen leírok. Általában azt a módszert alkalmazták, hogy a tömegsírok fölé betonfedőt tettek, vagy erdősítettek azon a részen. Az egyik temetkezési hely a valamikori fűrésztelep területén volt, azt lebetonozták, és ma ott piac van. A másik a temetőben van, s a tömegsír fölé kápolnát építettek. Amikor a kápolna alapját ásták ki, csontokra bukkantak. Értesítették a rendőrséget, ám azok mindent megtettek annak érdekében, hogy a nyilvánosságot elűzzék onnan, s mielőbb betemessék a gyanús körülmények között feltárt tömegsírt. A harmadik tömegsír pedig a szabadkai országút mellett a nagy kanyarban van, Szenttamás és Bácsfeketehegy között. Ennek a helyére fát ültettek, és szeméttelep van ott most. Azt is kinyomoztam, hogy hol volt a gyűjtőközpont, ahova az ártatlan áldozatokat beterelték. Ez is három helyen található meg: az egyik Szenttamáson a valamikori gimnázium épülete, ami most kereskedelmi központ, a másik a valamikori Dunđerski-ház, ahol ma a bíróság működik és a községházának az épülete. Valamikor az 1960-as években a Dunđerski-ház pincéjében a család kriptája mellett csontokra bukkantak, de ezt a dolgot sem hagyták nyilvánosságra kerülni, eltussolták az egészet. A községháza pincéjében is volt valami hasonló gyanús dolog, de hát az 1960-as és az 1970-es években nem lehetett ezt nyilvánosságra hozni, sőt beszélni sem lehetett róla.
A bűnösöket, a tetteseket is megpróbálta számba venni?
– Igen, és ebben nagy segítségemre volt két önjelölt szenttamási szerb nemzetiségű helytörténész, akik egyébként tanárok voltak, és a gyűjtés alapján különböző visszaemlékezéseket írtak meg. Az ő adataik alapján és a helyiek elbeszélésének köszönhetően mintegy 298 személyt tudtam azonosítani, akik részt vettek a megtorlásban, amiről azt mondják, hogy vérbosszú volt, de nekem az a véleményem, hogy ez inkább kapzsiságból elkövetett tömeges rablógyilkosságnak nevezhető, hiszen a helybeli szerbek, akik jól ismerték a lakosságot, mentek házról házra, s ők azonosították az állítólagos tetteseket. Kísérte őket egy szekér, arra rakták fel az összegyűjtött értéktárgyakat. A piszkos munkát nem a szenttamásiak végezték, hanem a Tisza menti városokból jöttek hozzájuk kisegítők, magát a kivégzést pedig Tito partizánjai hajtották végre. Az egész település jól ismerte Jelo Kurjački néni, akinek az orvostanhallgató fiát a honvédek bevonulásakor lelőtték, s nyíltan hangoztatta, hogy a fia életéért száz magyarnak kell meghalnia. Sok helyen ő ment előre, és felismerni vélte az elkövetőket, s mutatott rá mindazokra, akik szerinte rászolgáltak a megtorlásra. Volt nyilvános kivégzés is, amit elrettentő példának szántak. A polgármestert, Andróczky Aladárt a vasárnapi nagymise után, amikor kijött a templomból, az ottani téren lőtték le. Nem volt szabad hozzányúlni a holttesthez, egy egész napon át ott feküdt, s csak aztán adták ki a családnak, hogy temesse el. Ezenkívül még három nyilvános kivégzés volt, de a többi esetben nem engedték meg, hogy eltemessék az áldozatokat. Valamennyi áldozatot az úgynevezett begyűjtőbe terelték be, s onnan vihették el a holttesteket az éj leple alatt a tömegsírul kijelölt helyekre. Egyetlen áldozat hozzátartozójának sem adatott meg a lehetőség, hogy eltemessék a halottaikat, s megadják nekik a végtisztességet.
Az áldozatok listáját lapozgatva az említett polgármester neve után rögtön ott szerepel például a 30 éves Ágó János, az egykori csendőr-szakaszvezető neve, akit orvul lőttek le a kukoricásban a partizánok, vagy Bodrogi-Bergel József 52 éves kereskedőé, akinek tetemes vagyonát elkobozták, mert az adatgyűjtő szerint odafigyeltek nagyon arra, hogy olyanok is legyenek az áldozatok között, akiktől van mit elvenni. Például azt mondták, hogy Zsellér Tamás 35 éves gazdálkodó azért esett áldozatul, mert így a gazdának nem kellett kifizetnie neki a bérét. Beszélgetésünk során szóba került Major Lajos nyomdász esete is, akit feleségével, Bömches Adéllal együtt hurcoltak el és végeztek ki, otthon magára hagyva egyedül az alvó 11 éves kisfiukat. Amikor a gyermek felébredt, a szomszéd patikus szerb családtól kért segítséget. Eleinte letagadták, hogy ismernék egyáltalán, de később Nado néni megszánta, adott neki zsíros kenyeret, s azt tanácsolta, hogy amíg az anyukája nem jön haza, menjen el valahova rokonokhoz, húzódjon meg. A 11 éves kisgyerek gyalog ment Topolyára a nagynénjéhez, és ott is maradt örökre, hiszen a szüleit megölték, a vagyonukat elvették. Topolyán nevelkedett fel, könyvelő lett belőle. Major Károlynak hívták, sajnos már meghalt, de ő volt az, aki az első koszorúzásnál elsőként helyezte el az emlékezés virágait a felállított keresztnél.
