Megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy a Führerként is emlegetett Goran Davidović, a Nemzeti arcvonal újfasiszta csoport vezetője, akit becsület-, tekintély- és jogsértés vádjával 500 000 dinár pénzbírságra ítéltek, azon kifogással fellebbezett az ítélet ellen, hogy a bíróság a perirat egy részét latin írásmóddal írta, s ennek a kifogásnak az újvidéki Kerületi Bíróság helyt adott. A fellebbviteli bíróság azzal az indoklással semmisítette meg az újvidéki Községi Bíróság döntését, hogy a latin betűs okirattal megsértették Davidović polgári jogait, s csak azért, mert nem cirill betűvel íródott minden egyes perirat, visszautalta újratárgyalásra a Davidović-ügyet.
Davidović fellebbezése során arra hivatkozott, hogy ő az eljárás során többször kérte, hogy cirill betűkkel íródjon minden neki szánt dokumentum, amit a bíróság nem vett figyelembe, amivel, magyarázata szerint, a bíróság megszegte a hivatalos nyelv- és íráshasználatról szóló törvényt. Neki jogában áll ragaszkodni a cirill betűs írásmódhoz, még akkor is, hogy ha egy szélsőséges nézeteket valló, a társadalomra nézve mindenképpen veszélyes elemről van szó. A kerületi bíróságnak két évre volt szüksége ahhoz, hogy az elsőfokú ítéletet felülbírálja, s olyan álláspontra helyezkedjen, hogy ezzel márpedig valóban megsértették Davidović polgári jogait és az egész ügyet emiatt újra kell kezdeni.
Vajon a jogi formaságnak van-e valahol határa? Helyes-e az, ahogy az adott fellebbviteli bíróság döntött? Mi lesz akkor, ha a jövőben mindenki ezzel a kifogással él, teljesen ellehetetlenedik majd a bíróság munkája? Vajon lehetséges-e mindenkinek eleget tenni, vagy van valami kézzelfogható magyarázat és megoldás erre a kérdésre?
A felvetődő dilemmára a legtöbb jogász azt mondja, hogy ez bürokratikus ostobaság, még csak azt sem állíthatjuk, hogy a polgári jogát megszegték az adott személynek, hiszen ha fellapozzuk az alkotmányt, a 33. szakaszából kiderül, hogy mindenkinek joga van a saját nyelvén kérni a tárgyalás lefolytatását, s természetesen ahhoz is, hogy a periratokat is az anyanyelvén kapja meg, de arról nincs szó az alkotmányban, hogy milyen írásmódot kell használnia a bíróságnak.
A másik logikus felvetés pedig nem más, mint az, hogy Davidović fellebbezett, ami azt jelenti, hogy a rendelkezésére álló perirati anyagot el tudta olvasni, meg tudta érteni, és reagálni tudott rá. Márpedig ha így volt, akkor vajon mi értelme van ennek az egésznek? A napnál is világosabb, hogy valakinek a tanácsára próbált csomót keresni a kákán, s ehhez a kerületi bíróság döntése bátorítást adott neki, azaz jóváhagyta a kezdeményezését.
Pedig, ha valakinek, akkor a fellebbviteli bíróságnak tisztában kell lenni azzal, hogy adott esetben a nyelvhasználatra kell alkalmazni a törvényt is és az alkotmányt is, nem pedig az írásmódra. Ha kötözködni szeretnénk az írásmód miatt és jogi-formális kifogást emelni, akkor Újvidéken és Vajdaságban az intézmények felét be kellene zárni, hiszen a feliratozások többnyire latin betűsek.
Ebből a logikai felvetésből kiindulva a fellebbviteli bíróság és Davidović érvelése megdönthető és kifogásolható. Egy bürokratikus balgaság miatt a közeljövőben valószínűleg lesz majd elég dolga az Alkotmánybíróságnak, a Bírósági Felső Tanácsnak és a Szerbiai Legfelsőbb Bíróság Felügyelő Bizottságának is, mert minden bizonnyal ez az ügy ezekhez a fórumokhoz fog kerülni, de ki tudja, mindez meddig fog elhúzódni.
Az ügynek az a kicsengése, hogy az újfasiszta szervezet elnöke szabadon sértegethette Dinko Gruhonjićot, a községi bíróság hiába ítélt meg félmillió dináros pénzbírságot, a formaságok miatt ennek realizálása ki tudja meddig elodázódott. Addig is Davidovićot ingyen reklámozzák a lapok, hiszen az adott témáról rendszeresen cikkeznek.
