Hogy, hogy nem, évtizedekkel ezelőtt, ha magánemberként az a bizonyos szomszédos ország csodálatos szépségű fővárosába látogattam, a külföldiek elszállásolásában megkerülhetetlen, egyedül illetékes ügynökség kizárólag az autóbusz- és villamosjáratok végállomásától meglehetősen távoli helyen rendelkezett bérelhető szobával. Utólag hálás is vagyok, hiszen ügyeltek erőnlétemre, találékonyságom fejlesztésére a gyenge közvilágítású periférián.
Hogy, hogy nem, ha cégem küldött szolgálati útra, e teljhatalmú ügynökség mindig ugyanabba a központi városnegyedbe, ugyanabba az utcába, ugyanabba a lakásba irányított. Ezért is hálával tartozom, mert olvasmányélményeimből ismert utcában, történelmi nevezetességű kerületben lakhattam. Megszemlélhettem az addig csak fényképeken, festményeken látott patinás, neves épületeket. Elég, ha csak annyit mondok, a lakóhelyemül kijelölt utcában vívták ádáz csatájukat a grund birtoklásáért az egyik legszebb ifjúsági regény hősei.
Megkedveltem a köpcös, kedélyes, szolgálatkész, a látszólag jelentéktelen dolgok iránt is olyan élénk érdeklődést tanúsító házigazdámat. Szándékosan, tudatosan hallgatom el a város, a kerület, az utca, a házigazdám nevét, hiszen manapság a világhálón minden elérhető, s nem kételkedem abban, hogy csillapíthatatlan tudásszomjú alkalmi vendéglátóm mesterien kezeli a számítógépet. Ugyan miért lenne éppen nekem a feladatom pellengérre állítani megalapozott gyanúm alapján, hogy önszántából, meggyőződésből, vagy kényszerből adatokat gyűjtött és továbbított az akkoriban olyan félelmetes hírű Szolgálatnak.
Ősidők óta foglalkoztatja a törvényhozókat a világ legősibb szakmáját űző, besúgónak, ügynöknek, spiclinek, beépített téglának nevezett olyan egyén ügye, aki eltérő érdekből megfigyelte és feljelentette embertársait, vagy valamilyen hivatalos szervnek beárulta őket. Az ószövetségi törvényalkotók úgy rendelkeztek, hogy másoknak árulással kárt okozó személyek halállal lakoljanak.
Az időszámítás utáni korszakban a vallási jogokat vaskos könyvekben megszövegezők enyhítettek a korábbi szigoron. Felismerték e kérdés rendkívül szövevényes voltát. Bizonyos megértést tanúsítottak azok iránt, akiket zsarolással, lelki vagy testi tortúrával kényszerítettek besúgásra. Nem fogalmaztak egyértelműen azok esetében sem, akik diktatórikus rezsimekben tehetségüket, alkotóerejüket csak úgy érvényesíthették, ha rendszeresen jelentést tettek akadémiai évfolyamtársaikról, később pedig a szakmabeliekről.
Több évezreddel azután, hogy hívő gondolkodók lejegyezték az előbbieket, dilemmáik ma sem vesztettek időszerűségükből. Például mit kezdjünk a világ tíz legkiválóbb filmrendezői közé tartozó alkotóval, aki ügynöki buzgalmának köszönhetően szabadabb szellemű filmeket forgathatott. Nemzetközi hírnevet vívott ki annak a témának több változatban való feldogozásával, hogy a művész meddig mehet el a hatalom kiszolgálásában. Demokratikus országban egy alkotó ilyen tapasztalatot nem szerezhet. Ha kiközösítenénk a kártékony embert, a filmművészet elveszítene egy értékes alkotót.
A több évezreddel ezelőtti hívő gondolkodók mélységesen megvetették azokat, akik pénzért, anyagi haszonért, alantas ösztönből vállalták a besúgó szerepét. A több csoportba sorolt spiclik büntetését, bűnhődését úgy képzelték el, hogy közösségük előtt nyíltan beismerik tettüket, s vállalják a következményeket.
Ahogyan a régi időkben, úgy a közelmúltban és manapság elvétve akadt példa arra, hogy valaki önszántából másoknak ártó szerepe miatt megkövette embertársait. Más választás híján ezt leleplezésük után tették meg.
Milošević bukása után a közvélemény elvárta, hogy nyilvánosságra hozzák az ügynöklistát, akkori divatos szóval élve, az átvilágítás eredményét. Mint ahogy annyi más, ez is elmaradt. Nem távolították el az erőszakszervezetekből, az igazságszolgáltatásból a kompromittáltakat. Nem szembesítették cselekedeteikkel a háborús uszítókat, a bértollnokokat, a népámítókat és -bolondítókat. Senki sem firtatta, hogy egy ország és népének elszegényedése idején egy réteg miként gazdagodott meg. Pontosan azt sem tudjuk, kik az új gazdasági elit tagjai, még azt sem, kik a szándékosan tönkretett gyárak tulajdonosai.
Összességében ez olyan mély erkölcsi, politikai, gazdasági, bizalmi válságot okozott, amely társadalmi robbanással fenyeget. A vészjósló viharfelhők továbbra is a fejünk fölött gomolyognak majd, még ha valamilyen új sajtótörvény esetleg megtiltja ennek emlegetését a rémhírterjesztők elnémításának magasztos ügyére hivatkozva.
