A márványtáblákra kerültek a nevek
1944 októberében Bajmokon Petar Dulić elnökletével működő rögtönítélő bizottság több mint ötszáz embert gyanúsított meg, hogy együttműködtek a megszállókkal, november 2-án pedig mintegy kétszáz embert végeztek ki Dulić földjén, melyet maga a bizottság elnöke ajánlott fel e célra. Három nagy sírgödör lett az ártatlanul kivégzettek örök nyughelye, ahol a mészárlás mementójaként egy akácfa magasodik.
Mojzes Antal helytörténésznek az évek során rengeteg adatot sikerült összegyűjtenie az 1944 őszén lejátszódó eseményekről. Történetét Bajmok felszabadulásával kezdi, amikor bevonultak a szovjet egységek és a partizánok, és néhány napon belül megalakult a Népfelszabadító Bizottság, majd a háromtagú rögtönítélő bizottság is, amely életről és halálról döntött.
– Levélben utasították a bizottságot egy lista összeírására, és levélben értesítették őket, hogy hamarosan érkezik egy csapat, amely elvégzi a tisztogatást. Két partizánalakulat érkezett Bajmokra, és az egyik csapat feladata volt a vajdasági kivégzések lebonyolítása, így a bajmoki is. Ötszázhatvan név került a listára, és akit bármilyen ürüggyel meggyanúsíthattak, azt begyűjtötték és kihallgatták. Egyesek úgy hitték, hogy a listát állítólag csak az emberek megfélemlítésére állították össze, de a tisztogatásra odarendelt csapat mégis elvégezte a feladatát. Csak azok menekültek meg, akiknek volt valamilyen ismeretségük, a többieket a kihallgatás után börtönbe vetették, majd néhány napon belül megkötözve a vesztőhelyre vitték. Volt egy olyan eset is, hogy az illetőt szabadon engedték, de mivel bent felejtette a kabátját, visszament érte, és többé nem engedték el – meséli Mojzes Antal. Mint mondja, az ő édesapja is rajta volt a listán, és csak azért menekült meg, mert a sógora benne volt a partizánőrségben.
Az utat a vesztőhelyig nagyon sok partizán őrizte. Aki menekülni próbált, rögtön agyonlőtték, és a holttesteket talicskával vitették ki a tömegsírhoz. A három nagy sírt Petar Dulić földjén ásatták ki a cigányokkal, akiket annyira megfélemlítettek, hogy sokáig nem is mertek beszélni róla, és
hosszú évek hallgatása után Mojzes úr édesapjának szőlőskertjében az egyik borozgatás alkalmával meséltek először arról az őszről.
– Emlékszem, a kivégzés estéjén nagyon esett az eső. Gépfegyverek ropogását, rengeteg puskalövést hallottunk. Édesapám meg is jegyezte, hogy most végzik ki a magyarokat, és ha nem lett volna a sógor, ő is köztük lenne. Akik nem haltak meg rögtön, azokat ásókkal, kapákkal verték agyon. Behúzták őket a sírgödrökbe, és nagyon vékonyan földet szórtak rájuk. A hozzátartozók a kijárási tilalom miatt csak másnap reggel mehettek ki a vesztőhelyre. Úgy mesélték, hogy akkor még kezek látszottak ki a föld alól, mindent vér borított, rengeteg sapkát, kabátot, papucsot találtak a közelben, és a föld alól még szuszogást is hallottak. Az emberek sírva, kiabálva jöttek onnan vissza. Bár az illetékesek nem akarták, hogy kiderüljön, később néhányan elismerték, hogy a kivégzettek ártatlanok voltak, például az az illető is, aki a községházára kitett Hitlert ábrázoló képet letépte, összetiporta. Ennek ellenére megvádolták és kivégezték. Sokáig iszonyatos szag terjengett a környéken, ha a lovaknak a közelben kellett elmenniük, prüszköltek, rángatták a fejüket. A sírt hosszú ideig egy nagyon vékony földréteg borította, és a mai napig is legfeljebb fél méter föld takarja el a csontokat.
Mojzes Antal szerint az egész mészárlás Tito beleegyezésével történt, akinek a magyarság megritkítása volt a célja. Zombor felszabadulása után az egyik beszédben olyasmi is elhangzott, hogy a felszabadult Jugoszláviában a magyarok ennek az országnak tizedrangú polgárai sem lehetnek, ami pedig előrevetítette, milyen események is várak még az itt élőkre. Az is érdekes szegmentuma a történetnek, hogy a rögtönítélő bizottság három tagja az évek folyamán különböző módon vízbe fulladt. Ketten öngyilkosságot követtek el, egyikük pedig elesett, és egy víztócsában lelte halálát. Akik pedig a Népfelszabadító Bizottság tagjai voltak, azokat leváltották.
A következő években november 1-jén és 2-án nem volt szabad látogatni a sírhelyet. A belügyesek figyelték a környéket, és mindent megtettek, hogy ne derüljön ki az igazság. A többpártrendszer bevezetése után, 1990-ben látogatták meg először a tömegsírt, majd amikor Szabadkán megalakult egy bizottság, eljöttek Bajmokra, és az akácfánál első ízben koszorút helyeztek el, felállították a keresztet.
– Valamikor több kisebb akácfa is állt ott, de kivágták őket, és csak három maradt meg. Az 1990-es években még kettőt kivágtak, de a harmadik, és most már az egyetlen még mindig ott áll, és lassan a tömegsír jelképévé vált. Szabadkával ellentétben Bajmokon sosem származott problémánk a megemlékezésekből. Mindig csendben, incidens nélkül múlt el a kegyeletadás, és a sírhelyet sem rongálták meg. Elhelyeztük ott az emléktáblákat, rajta az áldozatok: magyarok, honvédek, németek nevével. Mintegy kétszáz név szerepel a táblákon, azok, akiket azonosítani tudtunk, és azok is, akiket nem. Az áldozatok között nem csak bajmokiak voltak: a csantavéri, a pacséri, a tavankúti, a györgyéni és nagyfényi áldozatokat is itt végezték ki. A mészárlás idején az egyik német házban egy bennfentes lakott. Valahonnan hoztak egy családot, és megengedte, hogy a holttesteket ott a kertben hantolják el. Nem tudni, hogy a családtagokat ott, vagy máshol végezték ki, mindenesetre amikor a házat eladták, és az új tulajdonos építeni akart, a kertet felásva rábukkant a csontokra. Róluk képtelenség megállapítani, kik voltak, és mi volt a bűnük. A tömegsírnál az emléktáblák mellett keresztet és haranglábat is elhelyeztünk, és hamarosan egy szoborcsoport is elkészül, melyet november 2-án avatunk majd fel.
Míg Szabadkán nőket, gyermekeket és időseket sem kímélve mindenkit elhurcoltak, a bajmoki vérengzésnek csak férfiak estek áldozatul. A legfiatalabb egy tizennégy éves gimnazista fiú volt, akinek a sapkáján lévő gimnáziumi jel okozta halálát.
– Ahol a lakosság egy emberként kiállt azokért, akiket megvádoltak, ott nem történt kivégzés. Sajnos Bajmokon senki sem merte azt mondani, hogy az elfogottak ártatlanok, így mondvacsinált okok miatt végül lemészárolták őket. Volt olyan eset is, hogy akinek adóssága volt, az megvádolta a hitelezőjét, akit aztán kivégeztek. A tömegsír jó néhány évig magántulajdonban volt. Egy ideig Petar Dulićé volt a föld, majd átkerült a fia tulajdonába, de az egyszer sem szólt semmit, ha valaki kilátogatott ide. Aztán sikerült megvásárolnunk ezt a földterületet, és ma már önkormányzati tulajdon. Hivatalosan három nagy sírgödörről beszélünk, de azt kell mondjam, kaptam néhány elég hitelesnek tűnő információt arra vonatkozóan, hogy a tömegsírok másik végében ástak még egy kisebb sírgödröt, ahol további tíz-tizenöt embert végeztek ki és hantoltak el. Bár erre nincs konkrét bizonyítékom, tulajdonképpen nem kételkedem az illető szavaiban, hogy valójában négy sírgödör van Bajmokon – jelentette ki a bajmoki 1944-es események szakértője. (Fotó: Molnár Edvárd)
Mojzes Antal
A márványtáblákra kerültek a nevek
Évtizedekig Dulićéké volt ez a föld
Ott lehet a parcella végében a negyedik tömegsír
