Mélyen el kellene gondolkozni azon, vajon fenyeget-e a társadalmi robbanás veszélye? Az aggodalom nem alaptalan, hiszen egyfelől a szerbiai felemás, sajátos magánosítás csődjét még azoknak az illetékes testületeknek a tagjai is nyíltan elismerik, akiknek vérükbe ivódott a virágnyelv használata. Másfelől nem számítva azokat, akik éhbérért dolgoznak, vagy türelmesen várakoznak elmaradt béreikre, továbbá sajtóvisszhang nélkül sztrájkolnak, akkor is megdöbbentő, hogy negyvenezerre becsülhető azok száma, akik a tiltakozás radikálisabb módját választották.
Az utóbbiak végső elkeseredésükben, tehetetlenségükben, kilátástalan helyzetükben éhségsztrájkot folytatnak, testükkel eltorlaszolják a közutakat, a vasúti síneket, s megbénítják a forgalmat. Az e csoportba sorolhatók másik része a gyárudvarban elbarikádozza magát, s nem retten vissza a karhatalommal való kemény összecsapásoktól sem. Nem jelentéktelen azok száma sem, akik a fővárosba menetelnek, s a kormány épülete előtt tüntetnek.
A kérdések sokaságának felvetését kezdhetjük éppen az előbbivel: e foghíjas, beesett arcú, kopott öltözékű tömeg miért nem egykori vállalata tulajdonosának lakhelye előtt ad hangot felháborodásának, miért nem tőle követeli az olykor több éve elmaradt bérét, a nyugdíjbiztosítási és más járulék átutalását?
Mert fogalmuk sincs, hogy a hangzatos, idegen nyelvű, nehezen kiejthető cégnek ki a tulajdonosa, kilétét nem ismerik sem a tüntetők, sem a közvélemény. A gunyoros hangnemet kedvelő újságírók úgy fogalmaznak, hogy a munkások nem vétették el a címet, mert ha a kormány nem, akkor melyik földi hatalom fedheti fel e titokzatos lények személyazonosságát?
Még nem késő, kiutat kell találni e vészjósló helyzetből. De vajon ezeknek a mai fura uraknak érdekükben áll-e a politikai, gazdasági, erkölcsi válság felszámolása, a törvények egyértelműbb megfogalmazása és alkalmazása? Megfelelőbb-e számukra a zűrzavaros helyzet? Neves, tekintélyes szakemberek úgy vélik, nem adható érdemleges válasz az új gazdasági elithez tartozók fantomképének megrajzolása nélkül.
Az elemzők egybecsengően leszögezték, hogy a sikerembereknek annyira hasonló a felemelkedése, életpályája, hogy olykor csak nevük segít abban, hogy megkülönböztessük őket. Valamennyien Milošević országlása, a társadalmi intézményrendszer összeomlása idején, a mesterségesen szított káoszban kezdték meg tőkéjük felhalmozását. Az ismeretlenségből felbukkant egyéneknek megengedték a kábítószer, fegyver, cigaretta, hiánycikkek csempészését, sok minden más importálását vám fizetésének kötelezettsége nélkül. Valutát vásárolhattak a bankokban a feketepiacinál jóval alacsonyabb, jelképes áron. Az ő szemszögükből érthető, hogy nem lelkesednek a jogállam, a piacgazdálkodás kiépítéséért, kerülik a piaci megmérettetést, a versenyt, nem érdekeltek a külföldi tőke beáramlásában.
Gondosan ápolják politikai kapcsolataikat, támogatják a pártok egy részét, egyidejűleg az egymástól homlokegyenesen más ideológiát hirdetőket is. Megkímélik magukat a nyílt politikai szerepvállalástól. Utoljára Zoran Drakulić, a búzával, liszttel, színes fémekkel való kereskedelem koronázatlan királya égette meg az ujját. Abban az időben, amikor Vojislav Koštunica csoportosulásának finanszírozójaként emlegették, e párt alelnöki posztjára áhítozott. A szavazáskor kiderült, hogy neve nem került a listára. Mint utólag állították, gépírónői hiba történt. Drakulić megértette, miért maradt le neve másolás közben, s visszavonult. Okult Bogoljub Karić példáján. Amíg nem vonzotta a politika, a közmegbecsülésnek örvendő üzletemberek közé tartozott. Politikai szerepvállalása után fedezték fel, hogy nincs minden rendben cégeiben, adófizetési kötelezettségét is másodlagos kérdésként kezeli. Ma gazdaságilag, politikailag bukott, körözött személy.
Túlnyomó többségük nem jelenik meg a nyilvánosság előtt, közülük néhány mondott valami beszédfélét. Miroslav Mišković, a leggazdagabbak között a leggazdagabb, kétszer szólalt meg nyilvánosan. Az elsőben megfeddte a munkásosztályt, azt állította róla, hogy a szocializmus elkényeztette, túl sok joggal ruházta fel. Élete második beszédében állami támogatást kért. Birodalmának, nem munkásainak.
A leghallgatagabb, a legszégyenlősebb Szerbia öt leggazdagabb polgára közül Predrag Ranković Peconi, aki még azt sem engedte meg, hogy lefényképezzék. Vladimir Beba Popović, Zoran Đinđić néhai kormányfő bizalmi embere, aki nyilvánvalóan betekintést nyerhetett ama bizonyos dossziékba, azt nyilatkozta e sikert sikerre halmozó üzletemberről, hogy „a múlt század nyolcvanas éveiben pályafutását betörőként, autótolvajként kezdte, majd kábítószer-terjesztéssel foglalkozott. Uzsorakamatra pénzt kölcsönzött. A zimonyi és a surčini halálosztagok támogatásával teremtette meg birodalmát”.
Egy réteg tagjainak fantomképe a téma, s ezért nem mellőzhető a kérdés, ha jó részüknek alacsony az iskolai végzettsége, nem járt nyelvtanfolyamra, akkor hol képezték magukat, hogy folyékonyan beszélnek idegen nyelven? Érjük be annyival, hogy külföldön, de nem vendégmunkásként.
Dimitrije Boarov, a legképzettebb gazdaságügyi újságíró, egyetemi tanár e rejtőzködő, titokzatos felső tízezerről szóló terjedelmes értekezésének címe: Védelem alatt a ... A három pont azt jelzi, hogy az általa használt kifejezés lefordítható kalandornak, széltolónak, semmirekellőnek.
Alulírott járatlan a közgazdaságtanban, s meghaladja képességét annak eldöntése, melyik a legtalálóbb minősítés.
