A közelmúltban egy figyelemfelkeltő felhívás járta be a szerbiai sajtó oldalait, a Köztársasági Egészségbiztosítási Intézet bemutatta a folyó év első hat hónapjában jegyzett betegszabadságok mutatóit. Ezekből a számokból kiderült, az intézetnek idén júniusig átlagban fele annyi betegszabadságot kellett nyilvántartásba vennie, továbbá másfélszer kevesebbet kellett erre a célra fordítania, mint a tavalyi év első felében. Ennek függvényében kiderült, a köztársasági biztosítónak az egészségbiztosítási alap megközelítőleg 3,5 százalékát kellett a betegszabadságok fedezésére fordítania.
Ez a százalékarány nagyjából megfelel az európai országokban is jellemző 3-3,5 százaléknak. Kellemesen meglepődtem, még az is megfordult a fejemben, hogy elkezdtünk Európa felé közelíteni, majd azon kezdtem morfondírozni, vajon mi eredményezte ezt a nagy változást. A múlt század végén a szerbiai betegbiztosítónak még az egészségbiztosítási alap 12-13 százalékával kellett fedeznie a betegszabadságokat. Ekkor úgy tűnt, egész Európában a mi országunkban betegszenek meg leggyakrabban a munkások. Vagy más feltevések szerint, sehol a kontinensen nem lehetett olyan könnyen kihasználni ismeretséget és kapcsolatokat a betegszabadsággal való visszaéléshez, mint balkáni kis országunkban.
A múlttal azonban nem minden esetben kell sokat foglalkozni, ebben az esetben is az aktuális mutatók és az ezekhez vezető okok a fontosak. Kapcsolatba léptem a Köztársasági Egészségbiztosítási Intézettel, ahol a tájékoztatási központ vezetője unottan emlékeztetett a tényekre, miszerint Szerbiában az utóbbi egy év folyamán jelentősen növekedett a munkanélküliek, vagyis csökkent a betegbiztosítónál nyilvántartott munkások száma. Ebben a pillanatban pontosan 100 ezerrel kevesebb polgárnak van munkája és betegbiztosítása. A betegbiztosító munkatársa arra is emlékeztetett, hogy az intézet néhány évvel ezelőtt átszervezte rendszerét. Ezt azért tették, hogy az alkalmazottak nehezebben élhessenek vissza a betegszabadság lehetőségével. Az átszervezést siker koronázta, szögezte le lapunk informátora, aki egyébként megérti a munkaadókat, amikor azok nem akarják fizetni beteg, vagyis pillanatnyilag nem termelő munkásaik fizetését. Ez az állam állásfoglalása.
A munkaadók és a munkások képviselői más szempontokkal ismertettek meg. Mindkettőjüktől azt hallottam, hogy a munkások féltik munkahelyüket, hiszen a munkaadó jobban ragaszkodik ritkábban beteg munkásához. Vagyis ha egy vállalakozónak el kell bocsátania munkását, akkor annak kell mennie, aki bizonyos egészségügyi problémák miatt gyakrabban igényli a betegszabadságot. Továbbá az ország legnagyobb szakszervezeti szövetségének elnöke nekem szegezte a kérdést, mit gondolok, ha a munkások teljes fizetésükből sem tudnak megélni, akkor hogyan tartanák fenn magukat és családjukat abból a pénzből, amit a betegbiztosító fizet ki nekik a 30 napot meghaladó betegszabadságok idején. Igen, a kérdés valóban jogos. Mindez után már nem gondoltam azt, hogy Szerbia hirtelen elkezdett Európához közelíteni. Továbbá azt is megtudtam, hogy a szakszervezeti vezető szerint Szerbiában a munkáltató nem veszi emberszámba a munkást, árucikként megveszi, elhasználja, majd eldobja. Ott, ahol a munkások félnek betegek lenni, vagyis betegen is dolgoznak, mert rettegnek munkahelyükért, ott, ahol sem a fizetésből, annak 65 százalékából pedig még kevésbé lehet megélni, ott, ahol 65 ezer vállalat az állam tartozása miatt a csőd szélén áll, és ott, ahol az ember nem lehet ember, ahol nem lehetnek emberi jellemzői, ott véleményem szerint nem lenne szabad Európáról beszélni.
Gyakran bizonyosodok meg arról, hogy a múltban született eszmék igazságértéke az idő múlásával sem halványul. XIII. Leó pápa 1891 május 15-én kiadta Rerum novarum enciklikáját. Ez az első szociális pápai körlevél, melynek fő témája a munkáskérdés. Az első és a második ipari forradalom következtében a 19. század végére egyre mélyebb szakadék alakult ki a munkásosztály és a munkaadók között, a szociális kérdés a kor legégetőbb kérdésévé vált. A múlt, úgy tűnik, olykor megismétlődik. Idézet az enciklikából: „Az állam legfontosabb kötelessége, hogy a közösség és az egyének jólétét szolgálja. A munkások jelentősége rendkívüli, valójában kizárólag az ő munkájukból származik az állam gazdagsága. A méltányosság tehát a munkások állami védelmét sürgeti, azt, hogy a munka közösségre háruló hasznából úgy részesüljenek, hogy szükségleteiket lakás, ruházat, táplálkozás és egészségügyi ellátás tekintetében fedezni tudják, s helyzetük ne legyen annyira nyomasztó. A társadalom elemi érdeke, hogy azok, akiktől javai erednek, ne nyomorogjanak.”
