Évek óta nem merem egyedül járni az utcákat sötétedés után. Sem gyalog, sem kerékpárral. Bár bennem is él valamiféle naivitás, hogy velem vagy a közvetlen környezetemben élőkkel nem történhet meg, hogy megtámadjanak az utcán, kiraboljanak, ne adj' isten megkéseljenek vagy megerőszakoljanak. Egyre kevésbé érzem magam biztonságban a városomban. Alig fél éve, hogy a közelemben megtámadtak két középkorú hölgyet, akik nyolc óra tájban gyalogosan hazafelé igyekeztek. A két alak a semmiből termett ott, az egyik hölgy táskájának övét elmetszették, és már rohantak is tovább. Az eset azért volt számomra tragikus, mert közelről ismerem az áldozatot, aki első felindulásában a rablók után rohant, de egy szerencsétlen baleset következtében elesett, és súlyos fejsérülést szenvedett. Az a kevéske érték, ami a táskájában volt, nem érte meg a rablóknak, legkevésbé neki. Bár azóta fizikailag felépült, sötétedés után a mai napig nem mer kilépni az utcára, még kísérettel sem. Az utóbbi hetekben újabb és újabb történetek borzolják fel a kedélyeket. Fényes nappal vadászgatnak gyanútlan nőkre, megtámadják őket a temetőben, fülükből kiszakítják a fülbevalókat, ujjukról leveszik a gyűrűket, nyakukból a láncot, becserkészik őket reggel templomba menet, lerántják őket a kerékpárról, és visznek mindent, amit érnek. A táskában általában nincs nagy érték, leszámítva talán a mobiltelefont. Kevéske dinár, dokumentumok, melyek a rablónak hasznavehetetlenek, míg a tulajdonosának napokig tartó utánajárást, újabb költségeket jelent, és további félelmet, hogy nem csak a pénze veszett oda, hanem már ismerik az arcát, tudják a nevét, a lakcímét, és kulcsuk is van a lakáshoz. Tehát jöhet egy teljes zárcsere is a hónapokig tartó rettegés mellé. A közbiztonság persze más téren se jobb, szobrokat döntögetnek, autókat törnek fel, jelzőtáblákat, csatornafedeleket lopnak, vagy pusztán szórakozásból megrongálnak ezt-azt.
A háború, a szegénység, a városba érkező több ezer idegen szép lassan felmorzsolta meglévő nyugalmunkat, biztonságérzetünket, árnyként telepedett ránk a félelem, a félelem, amit az elmúlt években már nem csak hírből ismerünk. Ma már ott tartunk, hogy nappal sem merünk kilépni az utcára, mert veszélyben a testi épségünk, személyi tulajdonunk, mert nem szólalhatunk meg anyanyelvünkön, nem gyakorolhatjuk vallásunkat, mert mindenhol rombolnak, összefirkálnak, megvernek és megaláznak. Most már akkor is, amikor azt hisszük, biztonságban vagyunk.
Söprögető asszony a háza előtt. Megáll egy idegen, hogy megérdeklődje, hány óra, majd hihetetlen gyorsasággal megfosztja őt az aranyékszerektől, és szempillantás alatt eltűnik. A temetőben egy asszony éppen a sír körül tesz-vesz. Egy kedves fiatal hölgy ér mellé, arról érdeklődik, merre van a Rókusi temető, majd int a közelben álló két férfinak, lefogják az asszonyt, és amit csak tudnak, magukkal visznek. Boltba induló hölgy. Kezében zacskó, benne a lista. Kitépik a kezéből a zacskót, majd mikor a rabló rájön, hogy az üres, visszamegy, és fojtogatni kezdi a pénzét követelve. Városközpont. Fiatal lány szombat délelőtt a szálloda előtt. Két férfi lerántja a kerékpárról, és elfutnak a zsákmánnyal. Kerékpáros fiatal férfi telefonál. Az áldozatát megközelítve lelassít, letépi nyakából az aranyláncot, kezéből elragadja a táskát, és elhajt. Vegyesbolt. Néhány fiatal érkezik, egyikük lefogja az eladót, a többiek „bevásárolnak” és hazamennek.
Az esetek mindegyike megtörtént. És mindegyik fényes nappal. Gyorsak, ügyesek, szervezetten dolgoznak. Övék a zsákmány, miénk a félelem és a tehetetlen düh. Elrabolták tőlünk az éjszaka nyugalmát, elvették a nappalok biztonságát is.
A rendőrség tehetetlen, már csak azért is, mert nincs elegendő emberük. A legtöbb esetről talán nem is tudnak, így lehet, hogy a statisztikájuk is kielégítő. Igaz, cirkálnak a szórakozóhelyek között, reagálnak a riasztásokra és köröznek az utcákon, mégis, amikor szükség lenne rájuk, valahogy nincsenek a közelben. Talán éppen a forgalmat ellenőrzik és büntetőcédulákat írnak ki? Mi meg addig félünk és próbálunk nem engedni a paranoiának, nem gondolni arra, hogy bárhol, bármikor támadás áldozatai lehetünk. Persze egy olyan államban, ahol törvény szabja meg, hogy tizenötezer dináron aluli érték ellopása nem büntethető, ez a jelenség teljesen normális. Már-már azon csodálkozom, hogy nem állt még be mindenki pitiáner tolvajnak. Hiszen simán bemehetek a boltba, pár ezer dinár értékben felpakolhatom a szatyromat és kisétálhatok. Törvény adta jogom van hozzá. S merjenek csak fizikailag visszatartani! Feljelenthetem az eladót testi sértésért.
Amíg ilyenek a törvények, a rendőrség sem fogja megerőltetni magát, hogy értelmetlen szélmalomharcot vívjon a bűnnel. Márpedig, amíg politikusaink nem mérlegelik, hogy az ehhez hasonló törvények megszavazásával mire is adtak engedélyt, hogy csupán az anyagi javakat vették figyelembe az emberi tényező teljes kizárásával, míg állítólag az adófizetőkért élnek és dolgoznak, a bűnözés nem fog visszaszorulni, sőt egyre nagyobb méreteket ölt. Talán ha azokkal, akik megalkotják, és akik betartatják a törvényeket, napról napra ugyanez megesne, ha eljutna hozzájuk az a félelem és düh, amiben mi kényszerülünk élni, talán akkor átértékelnék döntéseiket, és rájönnének, értelmetlen törvényeket alkotnak egy rosszul működő rendszerben, mely olyan fogalmakkal takarózik, mint a demokrácia és a jogállam, miközben félelemben tart.
