Az erőszak beteggé tesz.
A megállapításaz Egészségügyi Világszervezet két évvel ezelőtti kimutatásán alapszik, amely szerint a mai ember lelki egészsége rohamosan romlik, a gazdag országokban éppúgy, mint a szegényekben. Miért kell az erőszak és a lelki betegségek között párhuzamot vonni? Azért, mert a szervezet szakértői szerint a lelki betegségek növekedésének egyik fő oka az erőszak elterjedése.
Az ENSZ Közgyűlése 2007-ben Mahatma Gandhi születésnapját, vagyis október másodikát az erőszakmentesség világnapjává nyilvánította. „Az erőszakmentesség az emberiség rendelkezésére álló legnagyobb erő”, mondta a 140 évvel ezelőtt született Gandhi. Napjainkban a legtöbben üres közhelynek tekintik az ehhez hasonló gondolatokat, az erőszak nemcsak Szerbia, hanem a világ számos városának utcáján végigsöpör.
Mindezért nem tudnám csakis a gazdasági válságot okolni, hiszen az erőszak nemcsak az utóbbi egy évben vált a mindennapjaink részévé. Megváltoztak az értékek, a mai szülő számára legfontosabb gyermeke sikere, a mai szülő számára a siker kiegyenlíthető a kereseti egyenleggel, a mai szülő, illetve a társadalom azt sugallja a gyerekeknek, hogy a cél szentesíti az eszközt, tehát nem a sikerhez vezető úton megtett lépések számítanak, hanem maga az úti cél, vagyis a siker. Pedig Gandhi megfogalmazásában az erőszakmentesség nem azt jelenti, hogy engedelmesen behódolunk a gonosz, az elnyomók előtt, hanem azt, hogy minden lelkierőnket latba vetjük a zsarnoki akarat ellen. Az erőszakmentesség nem a gyávák kibúvója, hanem a bátrak legfőbb erénye, az erőszakmentességhez sokkal több bátorságra van szükség, mint a fegyverek használatához, vélte Gandhi, aki szerint a bosszú úgyszintén a gyengeség jele. Gondoljunk csak a kutyára, az is akkor ugat és harap, amikor fél. Az az ember, aki senkitől sem fél, feleslegesnek tartja akárcsak megharagudni is arra, aki megpróbálja megsérteni őt. A sors iróniája, hogy Gandhi éppen annak az elvetemült erőszaknak esett áldozatául, ami ellen egész életében küzdött, addigra azonban az egész világnak megmutatta az erőszakmentes küzdelem erejét.
Az erőszakmentes harc másik nagy hőse Mario Rodriguez Cobos, írói nevén Silo. A szülőhazájában, Argentínában uralkodó kegyetlen katonai rezsim miatt hosszú évekig nem tudta nyilvánosság elé tárni gondolatait, filozófiáját. Silo végül 1969-ben kapott lehetőséget első, a Szenvedés gyógyítása című beszédének megtartására. Igaz, akkor is csak 3000 méter magasan, az Aconcagua hegységben, gépfegyverek és harci járművek gyűrűjében szónokolhatott. „Beszélj csak a szikláknak, más úgysem hallja meg”, legyintett az argentin államhatalom. Végül nemcsak a sziklák, hanem több száz ember hallgatta meg szavait: „Nehogy azt hidd, hogy amikor az erőszakról beszélek, csak a fegyveres háborúkra gondolok, ahol egymást ölik az emberek. Ez a fizikai erőszak egyik formája. Létezik gazdasági erőszak, ami arra ösztönöz, hogy másokat kihasználj, amikor másoktól lopsz, amikor már nem vagy testvére a másiknak, amikor ragadozómadár vagy a testvéred számára. Létezik faji erőszak is: azt hiszed, nem gyakorolsz erőszakot, amikor üldözöl és rágalmazol másokat csak azért, mert nem a te fajtádból valók? Létezik vallási erőszak is...” Silo gondolatai Dél-Amerikából eljutottak a Föld többi részére, és végül útjára indult a Humanista Mozgalom, amely ma már számos országban küzd az erőszak minden formája ellen.
Azt, hogy bölcsességgel, megfontoltsággal, kitartással és türelemmel sokkal messzebbre juthatunk, mint erőszakkal, azt Martin Luther King is bizonyította. A múlt század '50-es és '60-as éveiben, majdnem 100 évvel a függetlenségi háború után a demokratikus Amerikai Egyesült Államokban még nagyon szigorú kirekesztő rendszer működött. Ez a rendszer az afroamerikai polgárokat a társadalom legaljára kényszerítette, elkülönített helyük volt nyilvános helyeken, beleértve a tömegközlekedést is, jogaik nem volta azonosak a fehérek jogaival és fizetésük is alacsonyabb volt. Az erőszak és a megkülönböztetés légköre gettókba száműzte őket. King nem az erőszak erejével szállt szembe az igazságtalanságokkal. Miután az alabamai Montgomery fekete bőrű polgárai békés küzdelemmel, vagyis közlekedési bojkottal egy év után elérték, hogy a legfelsőbb bíróság törvénytelennek minősítse a közlekedésben alkalmazott elkülönítést, a feketék King eszmei vezérlete alatt számos egyéb akció, békés tüntetés, ülősztrájk formájában küzdöttek jogaikért. A siker nem maradt el, a '60-as évek elején megkezdődtek a tárgyalások a szegregáció eltörléséről, majd az egyenjogúsági küzdelem az 1963-as „Washingtoni menetben” tetőződött, ahol Martin Luther King elmondta híres, Van egy álmom című beszédét. Ezúttal nem ebből, hanem King egy másik, kevésbé ismert beszédéből idézek: „Így fogunk kikerülni az elnyomás sötét éjszakájából és jobbá tenni ezt a nemzetet. Ez azt jelenti, hogy felállunk és tudatjuk ellenfeleinkkel, hogy nem fogadjuk el az igazságtalanságot, szembeszállunk vele életünk árán is. Sosem alacsonyodunk le az erőszak és a gyűlölet szintjére, és egyszer majd képesek leszünk rá, hogy meggyőzzük őket, egy új világ van születőben.”
Gandhi, Silo, King. Őket hármójukat tartják az erőszakellenes küzdelem és magatartás legnagyobb képviselőinek. Igen, ilyen emberek esetében jogosnak tartom a nagy kifejezést. Szomorú, hogy napjainkban szinte sehol a világon, országunkban pedig még kevésbé vannak hozzájuk hasonló emberek. Nem kell felsorolnom, hogy milyen erőszakos kilengésekre került sor a közelmúltban Szerbiában, mindenki tudja, mindenkit ugyanolyan teherrel nyomaszt a légkör. Az ország fuldoklik az értelmetlen erőszak bűzétől, politikusaink, az államhatalom pedig csak arra képes, hogy biztosítson bennünket, mindennek féket fognak vetni. Szavakban ezúttal sincs hiány, a valós tettek azonban mint mindig, most is hiányoznak.
Nekem is van egy álmom. Szeretném, ha egy év múlva, 2010. október 2-án legalább egy kicsit békésebb légkörben emlékezhetnénk meg az erőszakmentesség világnapjáról.
