Ki lehetett az a 713 szerencsétlennek és szerencsésnek egyaránt minősíthető flótás, aki napra csaknem teljesen pontosan hatvan évvel ezelőtt önmagát gyalázva Tito marsallnak, Aleksandar Rankovi ć belügyminiszternek címzett táviratában hálás köszönetet mondott, hogy ,,a Párt és az UDBA állandó és igazi elvtársi segítségével“ belátták, hogy ,,romboló és bomlasztó munkát végeztek“, rádöbbentek tévedésükre és jó útra tértek.
Nevezhetjük szerencsésnek őket, hiszen nem verték őket agyon, nem estek szökésnek, öngyilkosságnak, balesetnek álcázott likvidálás áldozatául. Nem tévedünk akkor sem, ha a szerencsétlen jelzőt használjuk, mert hiteles okmányok, a túlélők vallomása tanúsítja, hogy átnevelésük ürügyén brutális, bestiális módszert alkalmaztak ellenük, s ezzel kierőszakolták, hogy látszólag önszántukból, bármilyen kényszer nélkül sárba gázolják önmagukat. Teljesen kizárt, hogy a kirakatperek vádlottjaihoz hasonlóan saját akaratukból olyan ocsmány tettekkel vádolják önmagukat, mint például: ,,mi, a Tájékoztató Iroda bűnös határozatának volt követői, akik szégyenletesen elárultuk a szocializmus hazánkbeli építésének nagy művét“, ,,a társadalom nem vetett ki bennünket, mint ahogyan áruló létünkre megérdemeltük volna, hanem ehelyett sokoldalú elvtársi segítséget nyújtott, amelyet arra használtunk fel, hogy minél jobban megismerjük árulásunk undorító voltát, és így a nekünk nyújtott segítséget politikai átnevelésünkre fordítsuk, s gyorsan nyilvánvalóvá vált előttünk, hogy az undorító hazugság és ellenforradalom oldalára álltunk Jugoszlávia hősi népeinek boldogsága ellen. Ennek felismerésétől a cselekvésig rövid az út. Bátran és megalkuvást nem ismerve, az igazság harci útjára tértünk, amely megfélemlíthetetlenül és igaz kommunista módra védi dicső Központi Pártvezetőségünket, amelynek élén Ön áll, nagy tanítónk és szeretett Tito elvtársunk. (...) Ádáz harcra keltünk, hogy kiirtsuk magunkból a tájékoztatóirodás alávalóság és az árulás minden csíráját. (...) A Te bölcs vezetéseddel fogjuk építeni a szocializmust, bátrabban, mint árulásunk előtt. (...) Szívünkben ezzel az ígérettel fogadjuk azt a kezet, melyet dicső Pártunk nyújtott felénk, s üdvözöljük Benned legjobb barátunkat“.
Álljunk meg egy percre. Ez az első olyan cikk, amelyből következtetni, sejteni lehet, hogy a Szovjet Szövetséggel és a népi demokrácia országaival való szakítás után letartóztatási hullám söpört végig az országon, s tömegesen tűntek el az emberek otthonukból, munkahelyükről, az utcáról, még a kórházból is. Hat évtized eltelte ellenére nem áll hiteles okmány rendelkezésünkre, hány személyt és milyen gyanú alapján fogtak le. Csak annyit tudunk, hogy bírósági eljárás nélkül, közigazgatási rendelettel törvénysértően társadalmilag hasznos munkára köteleztek megannyi egyént.
A meghurcoltak több csoportba sorolhatóak. Egy részük Sztálin hívének vallotta magát, vagy ezzel gyanúsítottak. Másik részük vesztét az okozta, hogy a hivatalos, egyedüli üdvözítőnek kikiálltott irányvonalnál is szélsőbaloldalibb nézetet hirdettek. Megfosztották a szabadságuktól a demokratákat is, akik nyilvánvalóan nem lelkesedtek sem Sztálinért, sem Titoért.
Az állítólagos hazaárulók, népellenségek, elhajlók elleni harc ürügyén bebörtönözték a két világháború közötti tekintélyes szakszervezeti vezetőket, s ezzel olyan végzetes csapást mértek a munkásvédelmi szervezetekre, amelyek azóta sem képesek ellátni a munkavállalók védelmét.
Ha a mai erőszakhullám okait kutatjuk, egészen a gyökerekig kell ásnunk. A hat évtizeddel ezelőtti törvénysértések áldozatait hivatalosan nem követték meg, üldözőiket, a bűnösöket nem vonták felelősségre. Nem épült ki hatékony intézményrendszer az erőszak meggátolására, a tettesek megbüntetésére.
Ha ez így van, ugyan mitől kellene tartaniuk a gonosztetteikkel az egész világot megdöbbentő garázdáknak?
