Alapvető emberi tulajdonságként nehezen tudjuk elfogadni az értelmetlenséget. Másképpen fogalmazva, teljesen jogosan hajlamosak vagyunk mindenben az értelmet keresni. Legalábbis az értelmes ember, legtöbb esetben biztosan ezt teszi. A gondolkodás képességének ajándékával megáldott személy nehezen tűri, ha bármilyen tevékenység, esemény hátterében nem érzi, nem látja az épp ésszel felfogható, vagy szavakba foglalható értelmet. Ez az, ami emberré tesz bennünket, ez az egyik kiváltság, ami megkülönböztet bennünket Darwin meghatározása szerinti rokonainktól.
Ezek a gondolatok egy két órás kerekasztal-beszélgetés után fogantak meg bennem. Az esemény egy nemzetközi szintű találkozó keretében került megszervezésre. Magát a konferenciát egy hangzatos elnevezésű, bár számomra eddig ismeretlen egyesület rendezte, a támogató a szerb kormány volt. A konferencia elnevezése szintén jól hangzott, a címben meghatározott téma valószínűleg minden olyan polgárt érdekel, aki szeretné, ha ez az ország végre lépne valamerre. A rendezvény mottója arra utalt, hogy egyesek végre megoldást szeretnének találni arra, miként haladhatna Szerbia jó irányba és hogyan válhatna olyan országgá, amelyben a polgárok élvezettel töltik mindennapjaikat, illetve a hozzánk érkező külföldiek sem összeszoruló gyomorral lépik át az országhatárt.
Érdekes volt megfigyelni a felszólalókat, amikor éppen nem beszéltek. Egyikük kezdetben határozottan unott arccal nézelődött, majd amikor végleg elveszítette türelmét és már nem érdekelték az illem szabályai, elővette magasabb kategóriába sorolandó maroktelefonját és azt bütykölte, ezt azonban már annál nagyobb élvezettel tette. A másik nagy tekintélyű meghívott szintén üres tekintettel meredt a közönség soraira, végül pedig abban kereste a szórakozást, hogy elkapta egy-egy vonzóbb hölgy tekintetét és inkább a bájos pillantásokba merült el, mintsem a többi felszólaló fejtegetésében. Azt is volt lehetőségem végignézni, ahogy az egyik felszólaló nadrágját és harisnyáját huzigálja, és bár nem hallottam, de a felszólalók egy-egy mély sóhajtással jelezték érdeklődésük mértékét. Sorolhatnám, ennek azonban szintén nem lenne értelme.
A felszólalók viselkedésének függvényében ismét megerősödött bennem korábbi megállapításom, miszerint az ehhez hasonló kerekasztal-beszélgetéseknek nem sok értelme van. Tény, hogy Szerbiában semmi sem úgy megy, ahogy kellene, tény, hogy kevés polgár szereti saját hazáját, és az is tény, hogy sok a tennivaló, számtalan területen kellene jobb irányba terelni a dolgokat. Tény, hogy meg kell gyógyítani ezt az országot. Ugyanakkor kétlem, hogy a gyakran szervezett kerekasztal-beszélgetések gyógyszert jelentenének hazánk számos betegségére. Eddig akárhány ehhez hasonló rendezvényen vettem részt, mindenhol ugyanaz történt. Hangzatos téma, még hangzatosabb nevű meghívottak, akik hangzatos felszólalásaikkal a változás, a dolgok jó irányba való fordulásának reményét ébresztik a hallgatókban, arra azonban már nagyon kevés jel utal, hogy az elhangzottak valaha is megvalósulnak. Fontos a beszéd, ám a szavak elszállnak, tettekkel lehet maradandót alkotni, jobbá tenni Szerbiát, vagy megoldani a sok egyéb problémát.
Arról is elgondolkodtam, hogy az ehhez hasonló események valószínűleg sokba kerülnek. Mennyivel többet tehettek volna a szervezők, a kormány az országért, vagy akár annak tekintélyéért, ha mondjuk a rendezvényre fordított pénzt inkább szétosztották volna a szegények, az éhezők, a munkanélküliek között. Mert ők egyre többen vannak, és ők a szavakból nem laknak jól, sem lakásukat nem tudják fölfűteni. Szerbiában a szavak már nem jelentenek vigaszt. Tettekre és tenni akaró személyekre van szükségünk.
