„Hallván pedig ezeket egy azok közül, a kik ő vele együtt ülnek vala, monda néki: Boldog az, a ki eszik kenyeret az Isten országában. Ő pedig monda annak: Egy ember készíte nagy vacsorát, és sokakat meghíva; És elküldé szolgáját a vacsora idején, hogy megmondja a hivatalosoknak: Jertek el, mert immár minden kész! És mindnyájan egyenlőképen kezdék magokat mentegetni. Az első monda néki: Szántóföldet vettem, és ki kell mennem, hogy azt meglássam; kérlek téged, ments ki engem! És másik monda: Öt iga ökröt vettem, és elmegyek, hogy azokat megpróbáljam; kérlek téged, ments ki engem! A másik pedig monda: Feleséget vettem, és azért nem mehetek. Mikor azért az a szolga haza ment, megmondá ezeket az ő urának. Akkor megharagudván a gazda, monda az ő szolgájának: Eredj hamar a város utcáira és szorosaira, és a szegényeket, csonkabonkákat, sántákat és vakokat hozd be ide. És monda a szolga: Uram, meglett amint parancsolád, és mégis van hely. Akkor monda az úr a szolgájának: Eredj el az utakra és a sövényekhez, és kényszeríts bejőni mindenkit, hogy megteljék az én házam. Mert mondom néktek, hogy senki azok közül a hivatalos férfiak + közül meg nem kóstolja az én vacsorámat.” Lk 14, 15–24
Ebből a jól ismert igeszakaszból, példázatból két üzenetet szeretnék kiemelni. A nagy vacsoráról szóló példázat két nagy igazságot mond el. Az egyik egy nagyon fájdalmas csodálkozás. A kegyelem királyi vendégségére meghívottak a boldog és örömteli sietség helyett sűrű mentegetőzéssel elzárkóznak a meghívás elfogadásától. Úgy is mondhatnánk, hogy elutasítják azt. Az elhívott nép kibúvót kereső néppé lett.
A másik mondanivalója a példázatnak az, hogy a mennyei gazda nem jön „zavarba” ennek ellenére sem. Asztala megtelik, a vendégség nem marad el. Boldog ember az, aki a hívogatás kényszerének enged és hazatalál.
Ez a példázat az Isten országáról szól. A nagy vendégség, a nagy lakoma mindig az Istennel való közösséget, az Ő királyi uralmának a megvalósulását példázza. Kérdés, hogy kik fognak részt venni az Isten lakomáján? Ez a mi mai kérdésünk is. Miért nem kerültek be azok, akiket eredetileg meghívott a gazda? Azért, mert valami mást fontosabbnak találtak. Aki nem azonnal és készségesen fogadja el a meghívást, az kimarad. Itt valójában nem cselekedetekről van szó, hanem valaminek az elfogadásáról vagy elutasításáról. Nekem most fontosabb elfoglaltságom akadt, mint hogy az Isten dolgaival foglalkozzam. Az Isten még ráér és majd megvár engem. Ilyen és hasonló, sokszor gyarló gondolatok gyakran fogalmazódnak meg bennünk. Majd ha nem tudok mással foglalkozni, akkor esetleg számításba jöhetnek az Isten dolgai. Számtalanszor hallottam már az emberektől, hogy elmegy a templomba, mert ott kell lennie, mert ezt megkívánja a közfelfogás. Kérdés számunkra, hogy mire való a templom és az istentisztelet. Miért járunk oda? Istenélmény nélkül van-e értelme a keresztyén élet gyakorlásának, beleértve a templomlátogatást is? Mindannyiunk életében, családunkban, munkahelyünkön, gyülekezetünkben vannak nézeteltérések, feszültségek, napi gondok, létszükségleti problémák. Olyan élethelyzetek, amelyek kitöltik időnk nagyobb részét, lefoglalják gondolatainkat, magukra vonják figyelmünket. Ne engedjük meg, hogy mindezek a dolgok háttérbe szorítsák, elfeledtessék vagy kitöröljék életünkből a kegyelmes Atyára való odafigyelést és a neki való hálaadást.
Isten az ő Fiának a mennyegzőjére hív. Mi lehet ennél fontosabb, mint maga az élet? Az az élet, amelyet a vele való közösség itt is kiteljesít, és amin semmit sem változtat még akkor sem, ha egyszer véget ér a földi vándorlásunk, mert aki Őbenne hisz, ha meghal is, él. Ezt kínálja a mi Urunk nekünk, erre hív bennünket, erre mondjuk mi nagyon sokszor, hogy nem érünk rá. Az, aki így viselkedik, nem vehet részt a szent vendégségben, mert nem fogadja el a meghívást.
Itt érkezünk meg a példázat fordulópontjához. A gazda hív másokat. Jézus itt kiélezi, sarkítja a dolgokat. Ilyen a hétköznapokban szinte egyáltalán nem történhet meg, hogy az eredetileg meghívottak elutasítják a meghívást, és helyette a házigazda behívja azokat, akik éppen arra járnak. Emberileg nézve ez a helyzet teljes mértékben felfoghatatlan. Arra is tanít bennünket ez a példázat, hogy Isten országában megtörténnek olyan dolgok, amikre mi nem is gondolunk. Akiket másodszor hívott meg a gazda, elfogadták a meghívást és részt vettek a vendégségben. Kik vannak az Isten országában? Azok, akik elfogadták az Isten hívását. Lehet, hogy olyan emberekről van szó, akiket kigúnyol a világ, a társadalom perifériájára taszítottakról. Ez viszont ebben az esetben semmilyen jelentősséggel nem bír. Isten hívta őket a vendégségbe, ők pedig komolyan vették a meghívást és engedelmeskedtek neki. Ez a komolyanvétel a hit. Pontosan erre figyelmeztet Jézus bennünket ebben a példázatban: gyakran van akadálya annak, hogy Isten hívásának engedelmeskedjünk. Számolnunk kell azzal is, hogy ilyen akadály mindig fog létezni, amely meggátol bennünket abban, hogy visszakerüljünk az Istenhez. Az a kérdés is felmerül bennünk, hogy mi a megoldás, pontosabban mi a helyes és járható út számunkra ebben az esetben. Naponta meg kell harcolnunk, hogy az útban álló feladatokat félre tudjuk tenni, kitakarítsuk életünkből az akadályokat, a gátló tényezőket, és azt tudjuk mondani: igen, Uram, meghallottam a Te hívásodat, és elmegyek a vendégésbe. Először az én Uram előtt kell megállnom, azután majd megvárnak a feladataim.
Összefoglalásként meg kell említenünk, hogy az Isten kegyelme itt is megmutatkozott, nem jött zavarba. Mivel Isten szeretete mérhetetlen, azért kapuja szélesre van kitárva, amely befogadja a kegyelem koldusait, az Isten szeretetére vágyakozókat. Jézus példázata legyen üdvös intelem nekünk, Isten mai hivatalosainak! Ehhez kérjük Urunk segítségét, és olyan jó lenne, ha mindennap hálát tudnánk adni ezért a kegyelemért. Ámen.
(A szerző református esperes-lelkipásztor Bácsfeketehegyen.)
