A lehető legmagasabb szinten látogatott el Olaszországba a minap Szerbia küldöttsége. Ott volt mindenki, aki úgy érezte, hogy ottlétével hazája javát szolgálja: Boris Tadić államfő, Mirko Cvetković miniszterelnök, csaknem valamennyi kormánytag. Arra sem lehetett panaszuk, hogy vendéglátóik nem alkalmazták a diplomácia aranyszabályát, a kölcsönösség elvét. Véleményt cserélhettek a köztársasági elnökkel, a miniszterelnökkel, a kabinetben a legfontosabb tisztséget betöltőkkel.
Ennek a történelmi eseménynek a jelentősége az idő múlásával esetleg elhomályosult volna, ha az utókor, a történelem számára nem örökíti meg közös fénykép. A szocialista realizmusra emlékeztető stílusban fel is sorakoztak, a fényképezőgépre szegezték tekintetüket, s lesték ama bizonyos madárka kiröppenését.
Ekkor hangzott el a Megállni! vezényszó. Ki más üvöltötte volna, mint Silvio Berlusconi kormányfő, a kéretlen, örökös mókamester. Tréfálkozott-e, vagy hiúságát sértette, ki ennek a megmondhatója, a lényeg az, hogy elfogadhatatlannak vélte: tömzsi alakja mögött a daliás termetű, az olasz sajtóban óriásivá növesztett Dragan Šutanovac védelmi miniszter álljon. Ellentmondást nem tűrő, határozott mozdulattal a készülő fénykép baloldali sorának végére, a lehető legtávolabbra tuszkolta.
Hangosan kacagott mindenki, Boris Tadićnak is tetszett a tréfa, és élve az alkalommal, Šutanovac helyére Ivica Dačićot, a szocialisták alacsony termetű belügyminiszterét tessékelte. Ezzel ismételten tápot adva a mendemondának, hogy a demokraták népszerűségük csökkenésétől tartanak a szocialisták fémjelezte gőzhenger miatt, amely a szervezett bűnözést hivatott eltaposni.
Most ebbe ne bonyolódjunk bele, maradjunk annyiban, hogy Berlusconi élcelődése mosolyt csalt vendégei arcára. Ez gyógyírként hathatott rá, hiszen gyakran került kínos helyzetbe szabadszájúsága és sajátos humorérzéke miatt.
Nemzetközi botrányt kavart, miután az Európai Parlament tagjává megválasztott, az őt bírálni merészelő német szociáldemokrata képviselőben felismerte egy náci koncentrációs tábor őrének hasonmását. Tudom, hogy egy olasz rendező filmet forgat a náci gyűjtőtáborokról, ezért beajánlom kápónak, tökéletes alakítást nyújtana, mondta Berlusconi.
Az a Berlusconi emlékeztette sületlen tréfájával Németországot történelmének tragikus szakaszára, akinek kormányzói táborához a Duce szalonképes szellemi örökösei is csatlakoztak, akik önmagukat tapintatosan, a múltat megszépítően, nosztalgikusoknak nevezik. Berlusconi egy szociáldemokrata képviselőt sértett meg, és miért éppen egy sajtómágnástól, üzletembertől várnánk el a történelem ismeretét? A német szociáldemokraták ugyanis tiszteletreméltó bátorsággal szálltak szembe a terrorgépezettel, és mielőtt még a nácik a parlamentet felesleges intézménynek nyilvánították volna, utolsó ülésén egy szociáldemokrata képviselő azt mondta, hogy mindenükről megfoszthatják őket, a szabadságuktól, az életüktől is, de szabadságvágyuktól sohasem.
Az idén nyáron a földrengés következtében földönfutóvá vált több tízezer szerencsétlen számlájára viccelt. A sátortáborba kényszerülteknek azt mondta, nem szenvednek semmiben sem hiányt, orvosi ellátásban részesülnek, meleg ételt kapnak. Persze szállásuk kissé átmeneti – fűzte hozzá –, ezért a leghelyesebb az lenne, ha úgy tekintenének helyzetükre, mintha hétvégi kempingezésen lennének.
A tapintatos, udvarias modor nem Berlusconi erős oldala. A NATO legutóbbi csúcsértekezletén egyszerűen faképnél hagyta Angela Merkelt, a találkozó német házigazdáját. Az olasz miniszterelnöknek ugyanis éppen akkor csörrent meg a mobiltelefonja, amikor autójából szállt ki, és mintha ott sem lenne, elfordult a rá várakozó Merkel asszonytól. Üdvözlése helyett lesétált a Rajna partjára, és még fél óra hosszat csevegett valakivel. Ennyi titka még egy kormányfőnek is lehet.
Nem sokkal később a G20 csúcsértekezletén mókázott Berlusconi. A közös fotózás után kacarászva odakiáltott az amerikai elnöknek: Mr. Obamaaaaaa! A megszólított halkan viszonozta a köszönést, II. Erzsébet brit királynő azonban hátrafordult, és rászólt Berlusconira: Ugyan miért kiabál?!
Idén márciusban Berlusconi azt találta mondani, hogy azért reagált másképpen a gazdasági válságra, mint az amerikai elnök, mert ő sápadtabb. Barack Obama bőrszíne egyébként is a kormányfő kedvenc tréfája. Többször napbarnítottnak, vagy olyan személynek nevezte, akit csecsemőkorában kint felejtettek a napon.
Szellemeskedése és mókázó kedve egyeseket mélyen sért, másokat kacagásra késztet. Miért zárnánk ki annak eshetőségét, hogy a jóizlés határán át ugrabugráló, a baklövéseivel és vicceivel elhíresült embert róla nevezik el, s közkinccsé válik a mondás: Szellemes, mint Berlusconi.
